Best of Izé

Találkozás a kukaccal

Hatalmas tál gyönyörű meggy pihen a konyhaasztalon. Nem tudhatjuk tehát, hányan vagyunk itthon. Három kétlábú és két négylábú, annyi bizonyos. Utóbbiak nem foglalkoznak a gyümölccsel, előbbiek viszont igen. Ők így reagálnak, ha apró meglepetést találnak valamelyik szemben.

Kudarc és siker: egy helyen, egy időben

„Kettes pálya, jobb oldal!” – rikkantotta felém a tesitanár külsejű férfi a medenceparton, majd a rajtkő felé mutatott. Hét társam versenydresszben és szigorú úszószemüvegben helyezkedett el a fejesugráshoz; kettő közülük más sportágban bár, de világbajnok volt. Én türkizkék bikiniben és „Can you swim?” feliratú úszósapkában, szemrebbenés nélkül ereszkedtem be az alumíniumlétrán. A maradék eszem is elment, nem vitás.

Ha tudnád, milyen fájdalom

Szépséges rózsatövek mellett sétáltam el. Az egyiken méretes felirat lógott, kissé kacifántos betűkkel. „Ha tudnád, milyen fájdalom mellett tartom rendben ezt a kertet, nem lopnád a virágot” – olvastam végig gyorsan, aztán néhány lépés múlva megtorpantam, és visszamentem.

Szeretem a rendetlenséget

Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.

Szemtől szemben a szatírral

Követett egy szatír a stadionba. Megállt a pálya mellett, egy fa alatt, és a farkát verve bámult, amint futottam. Sokféleképpen meg lehetne fogalmazni az esetet. Sőt, talán inkább hallgatni kellene róla, mert nekem is kellemetlen. De leírom, hátha úgy könnyebb. A kurva anyját az ilyennek!

Jól irányzott nyelvcsapások

Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.

Egyedül is egyensúlyban

„Egyedül vagyok, és ez most fáj” – tett Eszter barátnőm elképesztő bátorságra, őszinteségre, nyíltságra utaló vallomást a blogján. Kendőzetlenül feltárta a gondolatait egy tabunak számító, végletekig sztereotipizált témában, amire a társadalom fősodra talán csak annyit reagál, hogy ha rossz neked, akkor baszasd meg magad. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy én is előálljak a farbával.

Nagy dolgaink, avagy felnőttként a bilin

Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!

Kétségből az egységbe

Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.

Boldogan nem szavazok

Alulírott én - Magyarország huszonöt éves állampolgára - ezúton kijelentem, hogy nekem bizonyos keretek között kurvára mindegy, ki van hatalmon. Nem érzem kötelességemnek a szavazást, és a legkevésbé sem függ a parlamenti bársonyszékekben ülőktől a testi-lelki egyensúlyom, vagy akár a pillanatnyi hangulatom. Legyen, aminek lennie kell. Rátok bízom.

Lyukas arc és lábszelet, avagy küzdelmem a szőrrel

„Hát… remélem, ez a kenőcs segít!” – mondta aggodalmas képpel a patikus. „Baaazmeg!” – vette le lassított felvételként a szemüvegét az egyébként kifinomult nyugdíjas hölgy prototípusát megtestesítő némettanárom. Merthogy van három apró lyuk az arcomon. Egyszer meg kikaptam a lábszáramból egy több centis darabot. Még a pihéket is irtottam eddig, de mindezt ideje átgondolnom.

Beadni a derekat

„Addig rágta a fülem, amíg be nem adtam a derekam!” – mondja pirulva a lány, majd ábrándos tekintettel a lovagjára pillant. Akire nemrég még azt mondta, hogy unalmas idióta. Még a barátnőket is megkérte, segítsenek levakarni, mert egyedül nem bírja. Aztán átkattant valami, és hirtelenjében Adonisszá változott a nemkívánatos marha; a „könyörgök, felejts már el”-t pedig felváltotta a holtomiglan, holtodiglan. A közönségnek meg illik úgy tenni, mintha ez mindig is így lett volna.

Akik nem bírják a kritikát

Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.

Nem mindegy, hányadiknak születünk

Az elsőszülöttek komolyabbak, felelősségteljesebbek, a középsők könnyebben barátkoznak, a legkisebbek fegyvere pedig a báj és a bohóckodás. Ám egyes kutatások szerint a születési rend a fizikai megjelenést, a szexuális orientációt és a betegségekre való hajlamot is befolyásolhatja

Az egyenes út nem a legkönnyebb

Ma meg fogok bántani valakit. Úgy érzi majd, hogy beletaposok a lelkébe, ráadásul megkérdőjelezem a szakmai felkészültségét. Elmenekülhetnék a helyzetből kegyes hazugsággal, vagy fülemet-farkamat behúzva, egyetlen szó nélkül. De az a két út sajnos számomra nem járható. Inkább őszintén beszélek – még akkor is, ha garantált a fájdalom.

Saját álmot kergetni jobb

„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.

5 frenetikus dolog, amit 2013-ban fedeztem fel

Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.

Ünnepi szabadság

„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.

A piros bőrönd meséje

Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)

Keressük a címkét, a buborékom és én

Antiszociális? Nem. Aszociális? Az sem. Mizantróp? Dehogy! Introvertált? Hát… esetleg, de a köznyelvnek ezt is sikerült felruháznia negatív jelentéssel. Pedig szerintem nem rossz, hogy csupán szökőévente csevegek a kommunikáció folyamatának kedvéért. Cserébe elvárom másoktól, hogy konkrét mondanivaló híján hagyjanak békén. Az emberiség jelentős részének szemében beképzelt állatnak tűnök, akivel nem lehet beszélgetni – ez alkalomadtán még szórakoztat is.

Mitől lesz boldog és kiteljesedett egy párkapcsolat? 

Kereszty András György előadásából megtudhatod, hogy mire érdemes figyelned a párkapcsolatban, hogy az egyre jobban működjön!

Nyögés és placcs: szülésvideó kísért álmomban

Lilára duzzadt, szőröcskés nemi szervű nő guggolt a folyóban annak a videónak az előnézeti képén, ami legfelül fogadott a Facebook hírfolyamban egy kellemes estén. Kíváncsiságom a YouTube tartalmakat illetően mindig is erősebb volt a józan eszemnél, úgyhogy óvatosan rácsusszant az egér. Így néztem – pontosabban tekergettem – végig egy huszonkét és fél percben rögzített, elvileg játszi könnyedségű szülést.

Nem ismered a tenyered

Amikor mondasz egy viccet, de senki sem nevet. Amikor felveszel egy ruhát, s összesúgnak mögötted. Amikor szólsz valami nagyon okosat, ám a többiek csak legyintenek. Amikor szenvedsz, mert valami nem megy neked, és a körülötted lévők röhögve rávágják: dehogynem… Akkor talán ideje alaposabban megismerkedni a lényeddel. Különben azok közé fogsz tartozni, akik egy idegennel élnek közös testben.

Az ember, akit zavartak a rigók a kertben

Éktelen zajra ébredtem valamelyik reggel. Fűrészelés és puffogás hallatszott kintről, bentről pedig anya zsörtölődése. „Alig tudott aludni ez a szegény gyerek!” – aggódott, mert a nyolc órakor kezdődő ramazuri előtt fél négykor még nagyban toltam a melót. Aztán elhadarta apának, mi ez az egész: a szomszéd kivágatja a kert végében lévő fáit, mert „zavarják a rigók”. Néhány másodpercig nem tudtam, hogy ez valóság-e, vagy egy hülye álom.

Újra hinni 

Ha megkérdeznék tőlem, szerintem melyik a legnehezebb dolog a párkeresésben, azt mondanám, az, hogyan lehet túlélni egy szakítást úgy, hogy utána újra bízni tudjunk.

Veszekszünk, de minek?

Miért nem tudom komolyan venni a vérfeministákat?

Eddig sosem éreztem késztetést arra, hogy rendszerezzem a feministákkal kapcsolatos gondolataimat. Főleg azért, mert sokan vannak. Nemcsak a feministák, hanem a gondolataim is. Egy közelmúltbéli eset azonban megugrotta az ingerküszöbömet. Vigyázat: aki szakirodalmi érvekkel alátámasztott fejtegetést vár, inkább most kopjon le, mert szövegcsináló és médiafogyasztó szemszögből figyeltem az egészet.

Röpke erőszak a plázában

„Minek? Úgyis mindben nagy a segged!” – rivallt a fiú a lányra, miután az egy bolt előtt közölte, hogy nadrágot próbálna. A babaarcú csaj, akinek cingár combocskái között összeszorított állapotban is át lehetett volna dugni egy méretes barackot, mégis megállt a kirakat előtt és tétovázott. Mire alacsony, köpcös, kopaszodó partnere elrángatta onnan a csuklójánál fogva.

Békében a csúnya szavakkal

Csúnyán beszélek. Nem nagyon; talán csak azt hangoztatom a kelleténél gyakrabban, hogy „faszom”. Nem szégyellem, de nem is dicsekszem vele. Az egyetlen dolog, ami zavar a közönségesnek bélyegzett szavakkal kapcsolatban, hogy álszent módon viszonyul hozzájuk egy csomó ember. Most mondanám, hogy leszophatnak, de lányként ez kevéssé elegáns, lássuk be.

Elfutottam az árnyékom elől

„She’s got the look!” – motyogtam vidáman a fülembe dübörgő Roxette-sláger refrénjét, jobb kezemet a magasban tartva, a ballal meg magam előtt metálvillát rázva. A szomszéd néni elég furcsán nézett, de nem sokáig láttam. Mert a lábam gyorsabban vágtatott alattam, mint valaha. Életemben először önszántamból futottam, s ennek éppen egy hónapja.

Felnőttek, akik rohannak az óvó nénihez

A közelmúltban két olyan helyzettel is szembesültem, amikor elvileg felnőtt emberek mással adattak át nekem egy szerintük konfliktusgyanús üzenetet. Magyarán szaladtak az óvó nénihez, hogy szóljon már rám, legyen szíves. Ahelyett, hogy közvetlenül velem rendezték volna az ügyet. Próbálom megérteni őket, de nem megy.

Beszélni a munkáról

Kétféle ember van: az egyik beszél a munkáról, a másik meg csinálja. Többkörös interjúk, monoton meetingek, félórás telefonbeszélgetések, terjengős levelezések… Úgy tapasztaltam, hogy semelyiknek sincs értelme. Mert aki tudja, mit akar rám bízni, röviden és velősen közli. Aki pedig nem tudja, azzal minek csevegni?

Mennyit ér a papírod?

Úgy gondolod, hogy a diplomád lófaszra sem jó? A nyelvvizsgáddal pedig kitörölheted a popód, mert éles helyzetben csak makogni tudsz? Mielőtt világgá kürtölnéd a panaszáradatod, jusson eszedbe: minden egyes papírod pontosan annyit ér, mint te. Nem többet, de nem is kevesebbet.

Kiábrándulás a habkönnyű újságokból

Blikk, Story, Best és Hot! – ezek jelentették a szokásos bulváradagomat. Melléjük csaphatom még a Glamourt, a Joy-t meg a Cosmopolitant, mert nélkülük sem volt számomra élet az élet. Kiskamasz koromtól fogva mindig nagyon vártam a megjelenésüket, most meg olvasatlanul hevernek körülöttem. Mi a fene történt velem?

Radikális vagyok

A radikális szóról zászlóégető tüntetők, vesszen Trianont kiabáló kopaszok és sokcentis fültágítóval torzított cimpájú, agyontetovált fiatalok jutottak eddig eszembe, akiknek tele van a tökük mindennel. Ráadásul szűklátókörűek is szegények. Most, hogy egy barátomtól megkaptam ezt a jelzőt, újra kellett gondolnom az egészet.

Elegem lett az önsajnálatból

Az egyik legelcsépeltebb közhely a külföldi munkavállalást ellenzők körében az, hogy aki másik országban képzeli el a jövőjét, az a könnyebb megoldást választja. Nos, aki elolvassa Erika németországi történetét, aligha gondolja majd ezt, ő ugyanis alaposan megharcolt azért, hogy mostanra elmondhassa: megtalálta a helyét és már tudja, hol a jövője.

Válasz az összes hibbant női kérdésre!

Ahhoz, hogy a szerelmi (és akár baráti) kapcsolataink rendben legyenek a másik nemmel, el kell felejtenünk a gondolatok és szavak csűrését és csavarását és érdemes a vágyaink helyett a kvintesszenciáját kivonatolni a mondandójuknak, így mindig tökéletes lesz a csaj-pasi fordítás.

Kitálalási szerződés

Alulírott akárkicsoda ezúton kijelentem, hogy hallgatólagosan hozzájárulok minden olyan impulzus, érzés és gondolatmenet közléséhez, amelyet én indítottam el a blogger fejében, lelkében.

Nem illik jól lenni

Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.

Szepesi Niki, a férfiak… és én

Szepesi Nikolett könyvében hetvenszer fordul elő a „baszás” szó valamilyen formája. Semmi álszenteskedés, semmi sallang. Csak a lényeg – tetszetős narratívával, kiforrott stílusban. A szétfikázott szennykötet meglepett, lenyűgözött és elgondolkodtatott. Ha mindenki, aki ma írónak tartja magát, legalább ilyet tudna letenni az asztalra, az emberek még lopott ötperceikben is olvasnának. Vagy éppen basznának.