(1/4)
Bár egyiktek sem fog ennyit olvasni,de immár annyira elegem lett ebből az egészből, hogy bemutatkozom végre.
A nevemet, lakcímemet és egyéb adataimat csak azért nem fogom megadni, mert akik erre kíváncsiak, azok már rég tudják mindezt, pontosan ismerik még gyerekeim kedvenc ételeit is, és azt is hogy mit csináltam két hete csütörtökön fél kilenckor.
A bajom a jelen Magyarországával a következő: megszülettem a legnagyobb, és felnőttem az egyik nagyobb városunkban. Talán a genetikának, talán a nevelésnek köszönhetően nem voltam sohasem hülye a tanulmányokat ileetően, legfeljebb naív az embereket illetően. Az ország egyik legjobb gimijét végeztem el kitűnően, majd jött az egyetem és ezzel egyidőben az, hogy helyretegyem magamban mindazt, amit addig hallotttam, megéltem családom körében.
Ez röviden összefoglalva: Nem ismertem egyik nagyapámat és özvegyen maradt asszonyánál, nagyanyámnál éltem egy bp-i lakótelepen évekig. Sok más mellett azt is megtudtam nagyapámról, hogy élete elvesztését szív-és gyomorpanaszainak "köszönhette", amik pedig egyenes következményei voltak annak a világnak, amely körülvette. Fiatalon csaknem a messiásként várt felszabadító amerikai bombázógépeknek esett áldozatul, később a szovjet hadak csak speciális képesítése miatt nem vitték el örökös málenkij robotra. Itthon folyamatos stresz alatt állt, de ki tudja miért, a Pártba soha nem akart belépni. Hazajárt munka után és évekig mindennap migrénje volt amiatt, hogy mitévő is legyen: családja a fontos vagy meggyőződése, végül csak párttag lett valami noném gazdasági izében, amihez köze sem volt. 2 évre rá halt meg.
Nagyanyám talán emiatt is egyetlen dolgot kért tőlem életében: soha ne lépjek be egyetlen pártba sem, és én ehhez halálomig tartani akarom magam.
Apám szintén túl naív, túl normális volt ahhoz, hogy anyagi értelemben bármire is vigye ebben a világban. A vasúti gerendapakolástól jutott el a diplomáig, és odáig, hogy próbáljon értelmes embert faragni belőlünk, a gyerekeiből.
Ami rajta múlt, ezért mindig meg is tette.
Bár egyiktek sem fog ennyit olvasni,de immár annyira elegem lett ebből az egészből, hogy bemutatkozom végre.
A nevemet, lakcímemet és egyéb adataimat csak azért nem fogom megadni, mert akik erre kíváncsiak, azok már rég tudják mindezt, pontosan ismerik még gyerekeim kedvenc ételeit is, és azt is hogy mit csináltam két hete csütörtökön fél kilenckor.
A bajom a jelen Magyarországával a következő: megszülettem a legnagyobb, és felnőttem az egyik nagyobb városunkban. Talán a genetikának, talán a nevelésnek köszönhetően nem voltam sohasem hülye a tanulmányokat ileetően, legfeljebb naív az embereket illetően. Az ország egyik legjobb gimijét végeztem el kitűnően, majd jött az egyetem és ezzel egyidőben az, hogy helyretegyem magamban mindazt, amit addig hallotttam, megéltem családom körében.
Ez röviden összefoglalva: Nem ismertem egyik nagyapámat és özvegyen maradt asszonyánál, nagyanyámnál éltem egy bp-i lakótelepen évekig. Sok más mellett azt is megtudtam nagyapámról, hogy élete elvesztését szív-és gyomorpanaszainak "köszönhette", amik pedig egyenes következményei voltak annak a világnak, amely körülvette. Fiatalon csaknem a messiásként várt felszabadító amerikai bombázógépeknek esett áldozatul, később a szovjet hadak csak speciális képesítése miatt nem vitték el örökös málenkij robotra. Itthon folyamatos stresz alatt állt, de ki tudja miért, a Pártba soha nem akart belépni. Hazajárt munka után és évekig mindennap migrénje volt amiatt, hogy mitévő is legyen: családja a fontos vagy meggyőződése, végül csak párttag lett valami noném gazdasági izében, amihez köze sem volt. 2 évre rá halt meg.
Nagyanyám talán emiatt is egyetlen dolgot kért tőlem életében: soha ne lépjek be egyetlen pártba sem, és én ehhez halálomig tartani akarom magam.
Apám szintén túl naív, túl normális volt ahhoz, hogy anyagi értelemben bármire is vigye ebben a világban. A vasúti gerendapakolástól jutott el a diplomáig, és odáig, hogy próbáljon értelmes embert faragni belőlünk, a gyerekeiből.
Ami rajta múlt, ezért mindig meg is tette.