A békediktátum vezetői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10
órára tűzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja
levert, rezignált, drámai. E sorok írója soha nem fogja elfelejteni a
mindenből viccet tevő, mindent kigúnyoló pesti humor jellemző
gyártmányát, a Borsszem Jankó vicclapot, amelynek június 3-i száma az
első oldalon egy egész oldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott
emberfők ezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta egy papírlap
s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt: "Aláírjuk-e?"
Vicclap karton soha még patakzó könnyekben ilyen sikert nem aratott.
A kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes
csapattesteknél, csendőrösszpontosítások történtek és a városokban a
rendőrőrszemeket megkettőzték. Rádió akkor még nem volt. Párizzsal
állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok
kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő
hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal
voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek,
mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is
tompább volt, mint máskor.
Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor
megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan
szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két
óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket.
Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete
gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az
utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak,
gyerekek mentek az az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan
zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az
Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben
levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabálta: (Hát ezért?)
Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás
nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és
az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és
kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs (Rendkívüli kiadás.) A lapok
gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben
fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel
hangosan...A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni...és a
harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.
A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés
mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a
szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt
vigasztalás.
A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségesés
mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások
nem fordultak elő, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden
közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától
kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán
keresztül.
"...14 éves fiú és negyedikes gimnazista voltam akkoriban. Tíz órakor
növénytan óra kezdődött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja
pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára,
beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta,
hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor
megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr felállt, odament a
térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a
név állt: (A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe), és
felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán
megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte,
olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még
soha sem láttunk száraz és őrökké szilárd arcán. Mi halálos csendben
néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot,
amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó
harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint
nekünk, ennyit mondott: (Consummatum est) Ötvennégyen voltunk,
ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem
bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint
kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt:
1920. június 4. P é n t e k ..."
órára tűzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja
levert, rezignált, drámai. E sorok írója soha nem fogja elfelejteni a
mindenből viccet tevő, mindent kigúnyoló pesti humor jellemző
gyártmányát, a Borsszem Jankó vicclapot, amelynek június 3-i száma az
első oldalon egy egész oldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott
emberfők ezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta egy papírlap
s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt: "Aláírjuk-e?"
Vicclap karton soha még patakzó könnyekben ilyen sikert nem aratott.
A kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes
csapattesteknél, csendőrösszpontosítások történtek és a városokban a
rendőrőrszemeket megkettőzték. Rádió akkor még nem volt. Párizzsal
állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok
kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő
hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal
voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek,
mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is
tompább volt, mint máskor.
Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor
megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan
szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két
óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket.
Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete
gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az
utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak,
gyerekek mentek az az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan
zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az
Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben
levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabálta: (Hát ezért?)
Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás
nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és
az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és
kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs (Rendkívüli kiadás.) A lapok
gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben
fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel
hangosan...A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni...és a
harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.
A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés
mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a
szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt
vigasztalás.
A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségesés
mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások
nem fordultak elő, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden
közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától
kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán
keresztül.
"...14 éves fiú és negyedikes gimnazista voltam akkoriban. Tíz órakor
növénytan óra kezdődött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja
pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára,
beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta,
hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor
megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr felállt, odament a
térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a
név állt: (A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe), és
felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán
megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte,
olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még
soha sem láttunk száraz és őrökké szilárd arcán. Mi halálos csendben
néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot,
amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó
harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint
nekünk, ennyit mondott: (Consummatum est) Ötvennégyen voltunk,
ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem
bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint
kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt:
1920. június 4. P é n t e k ..."