"Végül pedig: egy nőnek csak azért mert nő nem muszáj elviselni a terhességet ha nem akar gyereket. Szerintem."
Ez pedig általános elvárás egy fiatal nő felé. Szinte nem is veszik komolyan, amíg nincs gyereke, bármit is csinál mellette.
"U.i.: Csak kíváncsiságból kérdem: neked van-e gyereked?"
Háttérinfó: Az én személyes hozzáállásom a kérdésekhez nem mindig tükröződik a kommenteimben, mert megpróbálok a szubjektív dolgaimtól elvonatkoztatva, az általános társadalmi helyzetről, problémákról írni. Nem hiszem azt ugyanis, hogy a többi kommentelőt feltétlenül az érdekelné, hogy konkrétan velem mi a helyzet.
Nem, még nincs gyerekem, de nem azért, mert a karrierem fontosabb lenne (igen, az IS nagyon fontos nekem, mert a kutatás a hivatásom...kövezzetek meg érte, leszarom :P), vagy mert nem szeretnék gyereket, hanem mert fiatal pályakezdő doktoranduszként nincs meg még hozzá a "logisztikai hátterünk" (az egyetem nem arról szól, hogy az ember lakásra gyűjt, aztán meg elmehet egy-két évre "szabira"...).
Én baromira szerencsés vagyok, mert van egy nagyszerű barátom, akivel már 6 éve együtt is élünk, és akivel közös jövőt tudunk tervezni, amiben természetesen a gyerek is benne van.
Én nagyon átgondoltam ezt a kérdést, mert nem olyan a munkám, hogy 8 óra után eldobom a vakolókanalat, aztán szevasz...emiatt úgy érzem, hogy felelősségteljesebben fogok belekezdeni az egészbe, mint akivel csak "megesik" a dolog. A következők miatt szeretnék gyereket:
1. Bármennyire is úgy tűnik, hogy csak puffogok és kötözködök, meg mindenről megmondom a véleményem, de alapvetően optimista és vidám vagyok. Hiszek abban, hogy ha leszámolunk a téves prekoncepcióinkkal, akkor megláthatjuk, hogy a világ illúziók és belemagyarázások nélkül is, a maga nyers tökéletességében csodálatos. Élni, és élményeket gyűjteni benne pedig nagyszerű kaland. Nagyon szeretném ezt egy kis embernek megmutatni.
2. Nagyon szeretem a páromat, és úgy érzem, hogy maximálisan megérdemli, hogy közös gyereket vállaljak vele, hogy a génjeimet az övével kombináljam (jó, jó, tudom, hülye biológus...). Ezért hajlandó vagyok vállalni az összes megpróbáltatást (mert sajnos pontosan tudom (molekuláris szintig), hogy mivel jár majd a terhesség...), hogy utána együtt tudjunk örülni neki. Igen, az is lényeges dolog, hogy ő is szeretne gyereket, enélkül nem látnám értelmét.
3. Számomra is meglepő módon szeretem a gyerekeket és baromi türelmes tudok lenni hozzájuk.
Szóval ez vagyok én. (Lehet, hogy ezt inkább priviben kellett volna küldeni, na mostmár mindegy, legalább telik egy kicsit a postban szereplő könyv...:))
Viszont sajnos az ismerettségi körünkben rengeteg olyan családot látok, akik szenvednek az általam leírt szindrómáktól, illetve engem is érnek olyan élmények, hatások, amiket említettem. Igazából azon tudok nagyon felháborodni, amikor mindenki bele akar szólni, hogy egy nőnek mit is kéne csinálnia, hogyan kéne gondolkodnia. Ez szerintem mindenkinek a magánügye. Hagy döntsük már el mi, hogy mit akarunk, mikor és hogyan!
Minden, amit a férfiak a nőkről tudnak - a teljes igazság végre könyv formájában!
"Végül pedig: egy nőnek csak azért mert nő nem muszáj elviselni a terhességet ha nem akar gyereket. Szerintem."
Ez pedig általános elvárás egy fiatal nő felé. Szinte nem is veszik komolyan, amíg nincs gyereke, bármit is csinál mellette.
"U.i.: Csak kíváncsiságból kérdem: neked van-e gyereked?"
Háttérinfó: Az én személyes hozzáállásom a kérdésekhez nem mindig tükröződik a kommenteimben, mert megpróbálok a szubjektív dolgaimtól elvonatkoztatva, az általános társadalmi helyzetről, problémákról írni. Nem hiszem azt ugyanis, hogy a többi kommentelőt feltétlenül az érdekelné, hogy konkrétan velem mi a helyzet.
Nem, még nincs gyerekem, de nem azért, mert a karrierem fontosabb lenne (igen, az IS nagyon fontos nekem, mert a kutatás a hivatásom...kövezzetek meg érte, leszarom :P), vagy mert nem szeretnék gyereket, hanem mert fiatal pályakezdő doktoranduszként nincs meg még hozzá a "logisztikai hátterünk" (az egyetem nem arról szól, hogy az ember lakásra gyűjt, aztán meg elmehet egy-két évre "szabira"...).
Én baromira szerencsés vagyok, mert van egy nagyszerű barátom, akivel már 6 éve együtt is élünk, és akivel közös jövőt tudunk tervezni, amiben természetesen a gyerek is benne van.
Én nagyon átgondoltam ezt a kérdést, mert nem olyan a munkám, hogy 8 óra után eldobom a vakolókanalat, aztán szevasz...emiatt úgy érzem, hogy felelősségteljesebben fogok belekezdeni az egészbe, mint akivel csak "megesik" a dolog. A következők miatt szeretnék gyereket:
1. Bármennyire is úgy tűnik, hogy csak puffogok és kötözködök, meg mindenről megmondom a véleményem, de alapvetően optimista és vidám vagyok. Hiszek abban, hogy ha leszámolunk a téves prekoncepcióinkkal, akkor megláthatjuk, hogy a világ illúziók és belemagyarázások nélkül is, a maga nyers tökéletességében csodálatos. Élni, és élményeket gyűjteni benne pedig nagyszerű kaland. Nagyon szeretném ezt egy kis embernek megmutatni.
2. Nagyon szeretem a páromat, és úgy érzem, hogy maximálisan megérdemli, hogy közös gyereket vállaljak vele, hogy a génjeimet az övével kombináljam (jó, jó, tudom, hülye biológus...). Ezért hajlandó vagyok vállalni az összes megpróbáltatást (mert sajnos pontosan tudom (molekuláris szintig), hogy mivel jár majd a terhesség...), hogy utána együtt tudjunk örülni neki. Igen, az is lényeges dolog, hogy ő is szeretne gyereket, enélkül nem látnám értelmét.
3. Számomra is meglepő módon szeretem a gyerekeket és baromi türelmes tudok lenni hozzájuk.
Szóval ez vagyok én. (Lehet, hogy ezt inkább priviben kellett volna küldeni, na mostmár mindegy, legalább telik egy kicsit a postban szereplő könyv...:))
Viszont sajnos az ismerettségi körünkben rengeteg olyan családot látok, akik szenvednek az általam leírt szindrómáktól, illetve engem is érnek olyan élmények, hatások, amiket említettem. Igazából azon tudok nagyon felháborodni, amikor mindenki bele akar szólni, hogy egy nőnek mit is kéne csinálnia, hogyan kéne gondolkodnia. Ez szerintem mindenkinek a magánügye. Hagy döntsük már el mi, hogy mit akarunk, mikor és hogyan!