Aljon itt tobb telyesen elentetes nezopont ehez, Popper péter-tol. Hogy ide illik e doncse el mindenki magának.
Egyszer eljött hozzám egy asszony, aki történetesen pedagógus is volt, és elmesélte, hogy régen elvált, és egyedül neveli a fiát. Eddig nem volt semmi zűr. De a gyerek mostanában kezdett serdülni, tizenkét éves, és elkezdte mondani, hogy a papával akar élni. El akar költözni az apjához.
Az asszony elmondta, hogy ő tudja, hogyan szokták ezt értelmiségi körökben elintézni: meghívják apukát, leülnek hárman, és elmagyarázzák a gyereknek, hogy ezt meg kell gondolni, mert nem lehet ide-oda csak úgy, ez komoly dolog stb. Ezzel szemben őt olyan dühroham fogta el, hogy elkezdte a gyereket össze-vissza ütni-verni, mint egy eszelős és azt üvöltötte, hogy:
– Kuss! Befogod a pofád! Itt maradsz! Itt a helyed mellettem!
És ettől kétségbeesett, ám azóta minden rendben van, és olyan jóban vannak, mint talán még sohasem.
Azt válaszoltam, hogy ő egy nagyon szerencsés nő. Mert ha előzőleg eljött volna hozzám, én nem tanácsolhattam volna neki, hogy verje össze a gyereket. De ő ösztönösen megtalálta az egyetlen jó megoldást. Tessék elgondolni ezt a gyerek szempontjából. Itt van az anyám, akivel jó viszonyban vagyok, szépen élünk együtt, és megcukkolom azzal, hogy apához akarok menni. És ez a szelíd anya erre úgy begorombul, úgy felhúzza magát, hogy nekem esik, és azt üvölti, hogy itt a helyed mellettem! Ennél szebb bókot kaphat-e a gyerek az anyjától? A szeretetnek ennél nagyobb bizonyítékát? Hogy dührohamot kap a gondolattól is, hogy a gyerek elhagyja őt. Ez csodálatos bók. Hát persze, hogy jóban vannak azóta.
Es a masik....
Amikor az én fiam először hozta haza azt beírásul, hogy: „Tisztelt szülő! A gyerek számtanórán fegyelmezetlen volt." –elgondolkodtam. Tessék mondani, ennek mi értelme van? Persze, rögtön aláírtam. De én is beleírtam a könyvecskébe: „Tisztelt tanárnő! A gyerek vacsoránál nem ette meg a tökfőzeléket." Ezen lehet nevetni, de amikor pedagóguskörökben ezt előadtam, nagyon letoltak: hát nem veszem észre, hogy a család, a szülő és az iskola között a fő kommunikációs eszköz az ellenőrző! Ha ezt komolyan gondolják, az már régen rossz. Mert én nem vagyok ott az órán, hát mit akar tőlem a tanárnő? Pofozzam meg a gyereket, szidjam le a sárga földig? Ő meg nincs ott az esti vacsoránál, mit akarjak tőle én tökfőzelék-ügyben? Egymásra passzoljuk a gyerekkel járó problémákat? A vacsora az én dolgom, érdekes órát tartani az övé.
De nálunk ez nem volt egyszerű, ugyanis én ki voltam tiltva az iskolából a család által, mert már az első szülői értekezleten elrontottam a dolgomat. Megjelentem, mint büszke apa. Jött egy bögyös tanár néni, nagyon csinos volt. Mi szülők, ültünk a padokban, ő a katedrán, és szépen kioktatott bennünket. Elnéztem, hogy már csak felülről lefelé tud beszélni. Katedraártalma van. Aztán lehetett kérdezni.
Én is kérdezni szerettem volna, hát feltettem a kezem, ahogy azt kell, szabályosan. Ő felszólított.
- Én azt szeretném kérdezni – mondtam –, hogy a gyerek miért csak a nagyszünetben eheti meg az uzsonnáját? Miért nem ehet akkor, amikor éhes?
A tanító néni ezt felelte két oktávval magasabb hangon:
- Ez azért van így apuka, mert nálunk ez így szokás!
Volt néhány másodpercem, hogy végiggondoljam, reagáljak, vagy sem, és persze a legrosszabbat választva ezt feleltem neki:
- Édes asszonyom, engem apukának utoljára Arizonában a rosszlányok szólítottak, amikor azt kérdezték: – Van pénz nálad apukám? Gyere be, egy boldog öt percre!
Tényleg, miért nem használják a pedagógusok, az uram, asszonyom megszólítást? Szóval ezek után a család eltiltott az iskolától.
Egyszer eljött hozzám egy asszony, aki történetesen pedagógus is volt, és elmesélte, hogy régen elvált, és egyedül neveli a fiát. Eddig nem volt semmi zűr. De a gyerek mostanában kezdett serdülni, tizenkét éves, és elkezdte mondani, hogy a papával akar élni. El akar költözni az apjához.
Az asszony elmondta, hogy ő tudja, hogyan szokták ezt értelmiségi körökben elintézni: meghívják apukát, leülnek hárman, és elmagyarázzák a gyereknek, hogy ezt meg kell gondolni, mert nem lehet ide-oda csak úgy, ez komoly dolog stb. Ezzel szemben őt olyan dühroham fogta el, hogy elkezdte a gyereket össze-vissza ütni-verni, mint egy eszelős és azt üvöltötte, hogy:
– Kuss! Befogod a pofád! Itt maradsz! Itt a helyed mellettem!
És ettől kétségbeesett, ám azóta minden rendben van, és olyan jóban vannak, mint talán még sohasem.
Azt válaszoltam, hogy ő egy nagyon szerencsés nő. Mert ha előzőleg eljött volna hozzám, én nem tanácsolhattam volna neki, hogy verje össze a gyereket. De ő ösztönösen megtalálta az egyetlen jó megoldást. Tessék elgondolni ezt a gyerek szempontjából. Itt van az anyám, akivel jó viszonyban vagyok, szépen élünk együtt, és megcukkolom azzal, hogy apához akarok menni. És ez a szelíd anya erre úgy begorombul, úgy felhúzza magát, hogy nekem esik, és azt üvölti, hogy itt a helyed mellettem! Ennél szebb bókot kaphat-e a gyerek az anyjától? A szeretetnek ennél nagyobb bizonyítékát? Hogy dührohamot kap a gondolattól is, hogy a gyerek elhagyja őt. Ez csodálatos bók. Hát persze, hogy jóban vannak azóta.
Es a masik....
Amikor az én fiam először hozta haza azt beírásul, hogy: „Tisztelt szülő! A gyerek számtanórán fegyelmezetlen volt." –elgondolkodtam. Tessék mondani, ennek mi értelme van? Persze, rögtön aláírtam. De én is beleírtam a könyvecskébe: „Tisztelt tanárnő! A gyerek vacsoránál nem ette meg a tökfőzeléket." Ezen lehet nevetni, de amikor pedagóguskörökben ezt előadtam, nagyon letoltak: hát nem veszem észre, hogy a család, a szülő és az iskola között a fő kommunikációs eszköz az ellenőrző! Ha ezt komolyan gondolják, az már régen rossz. Mert én nem vagyok ott az órán, hát mit akar tőlem a tanárnő? Pofozzam meg a gyereket, szidjam le a sárga földig? Ő meg nincs ott az esti vacsoránál, mit akarjak tőle én tökfőzelék-ügyben? Egymásra passzoljuk a gyerekkel járó problémákat? A vacsora az én dolgom, érdekes órát tartani az övé.
De nálunk ez nem volt egyszerű, ugyanis én ki voltam tiltva az iskolából a család által, mert már az első szülői értekezleten elrontottam a dolgomat. Megjelentem, mint büszke apa. Jött egy bögyös tanár néni, nagyon csinos volt. Mi szülők, ültünk a padokban, ő a katedrán, és szépen kioktatott bennünket. Elnéztem, hogy már csak felülről lefelé tud beszélni. Katedraártalma van. Aztán lehetett kérdezni.
Én is kérdezni szerettem volna, hát feltettem a kezem, ahogy azt kell, szabályosan. Ő felszólított.
- Én azt szeretném kérdezni – mondtam –, hogy a gyerek miért csak a nagyszünetben eheti meg az uzsonnáját? Miért nem ehet akkor, amikor éhes?
A tanító néni ezt felelte két oktávval magasabb hangon:
- Ez azért van így apuka, mert nálunk ez így szokás!
Volt néhány másodpercem, hogy végiggondoljam, reagáljak, vagy sem, és persze a legrosszabbat választva ezt feleltem neki:
- Édes asszonyom, engem apukának utoljára Arizonában a rosszlányok szólítottak, amikor azt kérdezték: – Van pénz nálad apukám? Gyere be, egy boldog öt percre!
Tényleg, miért nem használják a pedagógusok, az uram, asszonyom megszólítást? Szóval ezek után a család eltiltott az iskolától.