Mondjuk a nyugati kultúrákban a temetkezés szerintem már nagyon régóta nem az emlékezésről, hanem régebben a kegyhely- és emlékműállításról, manapság meg a hagyományokkal való sodródásról (meg persze az üzletről) szól. A másik, ami érzésem szerint benne van, hogy lezárjuk vele a halottal való foglalkozást. A temetéstől kezdve az elhunyt már valahogy nem az emlékeinkben élő személy, hanem a sírhellyel azonosítjuk, véglegesen az "elmúlt" dolgok közé soroljuk (lehet, hogy azért, mert így könnyebben meg tudunk róla feledkezni...?). Ez is érdekes egyébként, hogy minden áron valami kézzel fogható helyet, tárgyat akarunk neki szentelni (mintha ez lenne a lényeg...). Ennek a non plus ultrája az, amikor nem elég, hogy egy nagy kődarabbal megjelölik a helyet, ahol elhantolták az illetőt, hanem személyes tárgyakat (a technika fejlődésével mobiltelefont, laptopot, stb.) temetnek a halott mellé. Komolyan mondom, mintha az őskorban lennénk! :S
A sírhelyállítás mondjuk abból az igényből is fakadhat, hogy ezzel próbáljuk "maradandóvá" tenni az elhunytat, kicsit dacolni azzal (önmagunk megnyugtatására is...), hogy a halál mindent nyomtalanul eltüntet.
A másik morbid szokás, amit nem szeretek ezzel kapcsolatban, az az autópályák, utak mellett elhelyezett fejfák, sírok, ahol balesetben meghalt valaki. Ennyi erővel a kórházi ágyak fölé is tehetnénk mindenki emlékére egy táblát, aki ott halt meg ("jó" érzés lehet betegként látni, hogy hányan patkoltak már el előtted az ágyban, amiben fekszel...).
A nyugati temetkezési kultúra "mélységét" mutatja, hogy sokan halottak napján is csak azért mennek ki a temetőbe, mert ez "szokás", meg nehogy az ismerősök megszólják őket, hogy nem gondoznak egy darab követ...mások meg azért állítanak minél drágább, nagyobb síremléket, hogy messziről látszódjon, hogy ők tehetősek, és megengedhetik maguknak, hogy (az életében amúgy elhanyagolt) nagypapit így temessék el. Ezek az én szememben is nagyon visszás dolgok. Eleve a halottak napjának kb. annyi értelmét látom mint a Valentin napnak. Intézményesített érzelemnyilvánítás...milyen groteszk már, ha jobban belegondol az ember...pláne, ha a ma már igen erősen rátelepült üzleti részét is hozzávesszük a dolognak. Eleve az egész temetősdinek olyan hivatalos szaga van. Név, élt ettől-eddig, esetleg fénykép, kik gyászolják. Csupa semmitmondó adat. Mint egy nyilvántartás, olyan az egész. Csak itt nem lakcím, hanem parcellaszám jellemzi az embereket. (Megjegyzem, nekem sokszor az ellenkezője is eszembe jut: a lakótelepekről valahogy mindig az urnatemetők ugranak be...hiába, ebben a "szép" világban élünk... :S)
Na jó, abbahagytam a filozofálást. :)
Ez a tibeti temetés nagyon szimpatikus. Minek őrizgetni egy már semmire sem jó, oszló testet? Ez az igazán bizarr, nem az, hogy visszaadják azt a természet körforgásának...A mi kultúránkban még talán a hamvak szétszórása hasonlít erre a legjobban.
Tibeti temetés.
Mondjuk a nyugati kultúrákban a temetkezés szerintem már nagyon régóta nem az emlékezésről, hanem régebben a kegyhely- és emlékműállításról, manapság meg a hagyományokkal való sodródásról (meg persze az üzletről) szól. A másik, ami érzésem szerint benne van, hogy lezárjuk vele a halottal való foglalkozást. A temetéstől kezdve az elhunyt már valahogy nem az emlékeinkben élő személy, hanem a sírhellyel azonosítjuk, véglegesen az "elmúlt" dolgok közé soroljuk (lehet, hogy azért, mert így könnyebben meg tudunk róla feledkezni...?). Ez is érdekes egyébként, hogy minden áron valami kézzel fogható helyet, tárgyat akarunk neki szentelni (mintha ez lenne a lényeg...). Ennek a non plus ultrája az, amikor nem elég, hogy egy nagy kődarabbal megjelölik a helyet, ahol elhantolták az illetőt, hanem személyes tárgyakat (a technika fejlődésével mobiltelefont, laptopot, stb.) temetnek a halott mellé. Komolyan mondom, mintha az őskorban lennénk! :S
A sírhelyállítás mondjuk abból az igényből is fakadhat, hogy ezzel próbáljuk "maradandóvá" tenni az elhunytat, kicsit dacolni azzal (önmagunk megnyugtatására is...), hogy a halál mindent nyomtalanul eltüntet.
A másik morbid szokás, amit nem szeretek ezzel kapcsolatban, az az autópályák, utak mellett elhelyezett fejfák, sírok, ahol balesetben meghalt valaki. Ennyi erővel a kórházi ágyak fölé is tehetnénk mindenki emlékére egy táblát, aki ott halt meg ("jó" érzés lehet betegként látni, hogy hányan patkoltak már el előtted az ágyban, amiben fekszel...).
A nyugati temetkezési kultúra "mélységét" mutatja, hogy sokan halottak napján is csak azért mennek ki a temetőbe, mert ez "szokás", meg nehogy az ismerősök megszólják őket, hogy nem gondoznak egy darab követ...mások meg azért állítanak minél drágább, nagyobb síremléket, hogy messziről látszódjon, hogy ők tehetősek, és megengedhetik maguknak, hogy (az életében amúgy elhanyagolt) nagypapit így temessék el. Ezek az én szememben is nagyon visszás dolgok. Eleve a halottak napjának kb. annyi értelmét látom mint a Valentin napnak. Intézményesített érzelemnyilvánítás...milyen groteszk már, ha jobban belegondol az ember...pláne, ha a ma már igen erősen rátelepült üzleti részét is hozzávesszük a dolognak. Eleve az egész temetősdinek olyan hivatalos szaga van. Név, élt ettől-eddig, esetleg fénykép, kik gyászolják. Csupa semmitmondó adat. Mint egy nyilvántartás, olyan az egész. Csak itt nem lakcím, hanem parcellaszám jellemzi az embereket. (Megjegyzem, nekem sokszor az ellenkezője is eszembe jut: a lakótelepekről valahogy mindig az urnatemetők ugranak be...hiába, ebben a "szép" világban élünk... :S)
Na jó, abbahagytam a filozofálást. :)
Ez a tibeti temetés nagyon szimpatikus. Minek őrizgetni egy már semmire sem jó, oszló testet? Ez az igazán bizarr, nem az, hogy visszaadják azt a természet körforgásának...A mi kultúránkban még talán a hamvak szétszórása hasonlít erre a legjobban.