A kérdésed arra vonatkozik, hogy hogyan viszonyuljunk a homoszexualitáshoz társadalmi szinten?
Szerintem azzal, hogy végre be merjük vallani, hogy ez egy elsősorban pszichés okokra visszavezethető betegség, még nem leszünk homofóbok. Sőt, hosszú távon ezzel jobban segítünk az érintett embereknek. Most nem a magamutogató, állapotukra büszke (közben meg valójában komoly önértékelési gondokkal küzdő) "más"okra gondolok, hanem azokra, akiknek emiatt az állapot miatt durva szorongásai, elfojtott vágyai, depressziója, kisebbségi komplexusa és kapcsolatteremtési problémái vannak. De ugye minek rajtuk segíteni, hiszen ez nem betegség... Na, ez a felfogás az igazi struccpolitika és ez a hozzáállás az, ami igazán ártalmas egy csomó ember számára.
Hülyeség azon vitatkozni, hogy ez a jelenség természetes -e vagy sem. Persze, hogy természetes - mint minden, ami az életműködéseinkkel kapcsolatos. De nem "normális" (és itt most nem minőségi, hanem biológiai kategóriára gondolok). A Down-kór is természetes, kromoszómarendellenességből adódik, mégsem tekintjük egészséges állapotnak. Ahogy a depressziót, a pánikbetegséget vagy a skizofréniát sem. Nyilván a különböző, "normálistól" eltérő állapotok természetükből adódóan máshogy befolyásolják az életminőséget, és más elbírálás alá lehet (és kell is) őket sorolni, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ez NEM a biológiailag normális állapot (viszont ettől még társadalmilag, emberileg nyilván nem lesz értéktelenebb az illető).
Ezeknek a dolgoknak a tudomásul vétele mellett a homoszexualitás esetén szerintem még mindenkinek joga van szabadon eldönteni, hogy pszichológusok segítségét kéri -e, vagy együtt él a helyzetével. (Viszont egy pedofilnak pl. erre ne legyen joga!) Ebben pedig a társadalomnak kötelessége őt támogatni. De kifejezetten büszkének lenni erre az állapotra, vagy normális helyzetként értékelni ugyanakkora baromság mint üldözni.
Szerintem azzal, hogy végre be merjük vallani, hogy ez egy elsősorban pszichés okokra visszavezethető betegség, még nem leszünk homofóbok. Sőt, hosszú távon ezzel jobban segítünk az érintett embereknek. Most nem a magamutogató, állapotukra büszke (közben meg valójában komoly önértékelési gondokkal küzdő) "más"okra gondolok, hanem azokra, akiknek emiatt az állapot miatt durva szorongásai, elfojtott vágyai, depressziója, kisebbségi komplexusa és kapcsolatteremtési problémái vannak. De ugye minek rajtuk segíteni, hiszen ez nem betegség... Na, ez a felfogás az igazi struccpolitika és ez a hozzáállás az, ami igazán ártalmas egy csomó ember számára.
Hülyeség azon vitatkozni, hogy ez a jelenség természetes -e vagy sem. Persze, hogy természetes - mint minden, ami az életműködéseinkkel kapcsolatos. De nem "normális" (és itt most nem minőségi, hanem biológiai kategóriára gondolok). A Down-kór is természetes, kromoszómarendellenességből adódik, mégsem tekintjük egészséges állapotnak. Ahogy a depressziót, a pánikbetegséget vagy a skizofréniát sem. Nyilván a különböző, "normálistól" eltérő állapotok természetükből adódóan máshogy befolyásolják az életminőséget, és más elbírálás alá lehet (és kell is) őket sorolni, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ez NEM a biológiailag normális állapot (viszont ettől még társadalmilag, emberileg nyilván nem lesz értéktelenebb az illető).
Ezeknek a dolgoknak a tudomásul vétele mellett a homoszexualitás esetén szerintem még mindenkinek joga van szabadon eldönteni, hogy pszichológusok segítségét kéri -e, vagy együtt él a helyzetével. (Viszont egy pedofilnak pl. erre ne legyen joga!) Ebben pedig a társadalomnak kötelessége őt támogatni. De kifejezetten büszkének lenni erre az állapotra, vagy normális helyzetként értékelni ugyanakkora baromság mint üldözni.