Képzeljük el, hogy gyerekek kórusban azt éneklik, hogy kb. 2000 éve valami furcsa srác kitalálta, hogy minket Isten teremtett... Hát nem lenne felháborító?
"A zsiráf, magas testalkata, hosszan megnyúlt nyaka és mellső lábai, sajátos feje és nyelve révén egész felépítésében csodálatosan idomul a fák felső ágain való legelészéshez. Ezért táplálékot szerezhet olyan magasságokból is, ahová a vele egy területen élő többi patás állat (Ungulata) nem ér el, és ez a szárazság idején nagy előny lehet számára. A dél-amerikai Niata marha példáján láthatjuk, hogy ilyen időszakokban a felépítés kis eltérése is milyen nagy különbségeket okozhat az állatok életének megtartásában. Ezek a marhák a többiekhez hasonlóan a füvet legelik, minthogy azonban az alsó állkapcsuk előreugrik, a gyakori szárazság idején nem tudnak legelni a fák, bokrok stb. ágairól, ahová ekkor a közönséges marhák és a lovak átvonulnak. Úgyhogy, ha gazdáik nem etetik őket, a Niaták ilyenkor elpusztulnak. Mielőtt most rátérnénk Mivart úr ellenvetéseire, nem árt, ha mégegyszer elmagyarázzuk, hogyan működik a természetes kiválasztás a szokásos esetekben. Az ember számos állatát úgy módosította – anélkül, hogy a felépítés bármilyen konkrét részletére is szükségképpen odafigyelt volna –, hogy a versenyló és az agár esetében egyszerűen a leggyorsabb állatokat, a harci kakasok esetén pedig a győzteseket tartotta meg és szaporította tovább. A természetben is így van ez, a kialakulófélben lévő zsiráfnál a legmagasabbról legelni tudó egyedek maradtak meg, azok, amelyek szárazság idején, amikor az állatok az egész vidéken kóborolnak táplálék után, egy-két hüvelykkel magasabbra értek fel a többinél. Hogy egy faj egyedei a testrészeik hosszát tekintve gyakran mutatnak fel hasonló kis különbségeket, az minden természetrajzkönyvben megtalálható, ahol pontos adatokkal is szolgálnak. E kis relatív különbségek, amelyek a fejlődés és a variációképzés törvényeinek köszönhetők, a legtöbb faj esetén semmiféle haszonnal nem járnak. De ez másként volt a zsiráf kialakulásánál, figyelembe véve az állat valószínű életmódját. Azok az egyedek ugyanis, amelyeknek meghosszabbodott testrészeik voltak, általában fennmaradtak. Ezek egymás közt kereszteződtek és olyan utódokat hagytak, amelyek vagy közvetlenül e testi sajátosságaikat örökölték, vagy pedig azt a hajlamot, hogy ismét hasonló változás következzen be. Azok az egyedek pedig, amelyek e tekintetben kevésbé voltak szerencsések, elpusztultak.
Láthatjuk tehát, hogy nem szükséges elkülöníteni az egyes párokat, ahogy az ember teszi, amikor egy fajta javításán fáradozik. A természetes kiválasztás maga gondoskodik a legjobb egyedek fennmaradásáról és ezzel elkülönítéséről, megengedve nekik, hogy szabadon kereszteződjenek és a silányabb egyedeket elpusztítsák. Ha ez a folyamat – amely pontosan azonos azzal, amit az ember által végzett akaratlan kiválasztásnak neveztem – hosszan folytatódik, és a részek fokozott használatának öröklődő hatásával kombinálódik, akkor csaknem biztosra veszem, hogy egy közönséges patás állat zsiráffá alakulhat át.
E következtetéssel szemben Mivart úr két kifogást említ. Az egyik az, hogy a megnövekedett testméret nyilván nagyobb mennyiségű táplálékot igényel, és szerinte „nagyon kérdéses, hogy vajon az ebből fakadó hátrányok az ínség idején nem kerülnének-e túlsúlyba az előnyökkel szemben”. Minthogy azonban a zsiráf tényleg nagy számban él Dél-Afrikában, s minthogy ott szintén nagy számban élnek a világ legnagyobb antilopjai, amelyek magasabbak az ökörnél, miért kellene kételkednünk abban, hogy a nagyság tekintetében korábban közbülső fokozatok is létezhettek, s hogy ezeknek akkor is, éppúgy mint ma, súlyos szárazságokkal kellett megküzdeniük? Biztos, hogy a fejlődő zsiráf számára némi előnyt jelentett, ha olyan táplálékhoz is hozzá tudott jutni, amit a vidék minden más négylábúja érintetlenül hagyott. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a megnövekedett test az oroszlán kivételével majdnem minden ragadozótól védelmet jelent; őellene pedig a zsiráf hosszú nyaka (amely minél hosszabb, annál jobb) orrtoronyként szolgál, mint azt Chauncey Wright úr megjegyezte. Ezért van az, mint Sir S. Baker mondja, hogy az összes állat közül a zsiráfot a legnehezebb becserkészni. Az állat a hosszú nyakát egyébként támadó, illetve védekező fegyverként is használja, olymódon, hogy csonkszerű szarvakkal felszerelt fejét hevesen ide-oda lóbálja. Egy faj fennmaradását ritkán biztosítja egyetlen előny, a kicsiny és a nagy előnyök többnyire együttesen számítanak.
Mivart úr ezután azt kérdi (és ez a második ellenvetése): ha a természetes kiválasztásnak ilyen nagy az ereje, és a magasról való legelés ilyen előnyös dolog, akkor a zsiráfon (és kisebb mértékben a tevén, a guanakón és a Macrauchenián*) kívül miért nem volt más patás állat, amely hosszú nyakra és magas testalkatra tett szert? Vagy miért nem tettek szert inkább valami hosszú ormányra? Dél-Afrika esetén, ahol régebben hatalmas zsiráfcsordák éltek, nem nehéz megadni a választ, és ezt legjobban egy példa segítségével tehetjük meg. Angliában minden olyan mezőn, ahol fák is vannak, látjuk, hogy az alsó ágakat a legelésző lovak vagy marhák pontosan egyforma magasságig rágják le. Mi haszna volna akkor abból a juhnak (feltéve, hogy ott juhot is tartanak), ha egy kicsit hosszabb volna a nyaka? Általában minden egyes vidéken lesz valamilyen állat, amely a többieknél magasabbról tud legelni, és majdnem bizonyos az is, hogy a természetes kiválasztás és a megnövekedett használat hatására kizárólag ennek az állatnak lehet később hosszú a nyaka. Dél-Afrikában az akáciák és az egyéb fák magasabb ágainak legeléséért zsiráf és zsiráf, nem pedig a zsiráf és a többi patás között folyik a harc.
Közvetlenül nem tudjuk megválaszolni, hogy az ugyanehhez a rendhez tartozó más állatoknak miért nem lett hosszú nyaka vagy ormánya a világ más tájain. Ugyanolyan ésszerűtlen dolog volna konkrét választ várni erre a kérdésre, mint arra, hogy az emberiség történetének valamely eseménye miért nem játszódott le az egyik országban, amikor a másikban igen. Nem ismerjük azokat a körülményeket, amelyek az egyes fajok elterjedését és népességszámát meghatározzák, és még csak nem is sejtjük, hogy milyen felépítési változás történne egy fajban egy növekedésének kedvező új vidéken. Általánosságban azonban láthatjuk, hogy különböző okok akadályozhatták a hosszú nyak vagy az ormány kifejlődését. Ahhoz, hogy a magasan lévő lombokat is mászás nélkül elérjék (amire a patások felépítése rendkívül alkalmatlan), az állatnak igencsak megnövekedett testméretűnek kell lennie. Tudjuk, hogy egyes területeken, például Dél-Amerikában amúgy is nagyon kevés négylábú állat él, holott ez buján termő vidék; Dél-Afrikában összehasonlíthatatlanul nagyobb a számuk. Nem tudjuk, ez miért van, mint ahogy azt sem, hogy a harmadkor késői szakaszai miért voltak számukra kedvezőbbek, mint a mai időszak. Bármi lehet is az ok, annyit azért látunk, hogy egyes vidékek és egyes időszakok kedvezőbbek lehetnek egy olyan nagytestű négylábú állat kifejlődéséhez, mint a zsiráf."
Láthatjuk tehát, hogy nem szükséges elkülöníteni az egyes párokat, ahogy az ember teszi, amikor egy fajta javításán fáradozik. A természetes kiválasztás maga gondoskodik a legjobb egyedek fennmaradásáról és ezzel elkülönítéséről, megengedve nekik, hogy szabadon kereszteződjenek és a silányabb egyedeket elpusztítsák. Ha ez a folyamat – amely pontosan azonos azzal, amit az ember által végzett akaratlan kiválasztásnak neveztem – hosszan folytatódik, és a részek fokozott használatának öröklődő hatásával kombinálódik, akkor csaknem biztosra veszem, hogy egy közönséges patás állat zsiráffá alakulhat át.
E következtetéssel szemben Mivart úr két kifogást említ. Az egyik az, hogy a megnövekedett testméret nyilván nagyobb mennyiségű táplálékot igényel, és szerinte „nagyon kérdéses, hogy vajon az ebből fakadó hátrányok az ínség idején nem kerülnének-e túlsúlyba az előnyökkel szemben”. Minthogy azonban a zsiráf tényleg nagy számban él Dél-Afrikában, s minthogy ott szintén nagy számban élnek a világ legnagyobb antilopjai, amelyek magasabbak az ökörnél, miért kellene kételkednünk abban, hogy a nagyság tekintetében korábban közbülső fokozatok is létezhettek, s hogy ezeknek akkor is, éppúgy mint ma, súlyos szárazságokkal kellett megküzdeniük? Biztos, hogy a fejlődő zsiráf számára némi előnyt jelentett, ha olyan táplálékhoz is hozzá tudott jutni, amit a vidék minden más négylábúja érintetlenül hagyott. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a megnövekedett test az oroszlán kivételével majdnem minden ragadozótól védelmet jelent; őellene pedig a zsiráf hosszú nyaka (amely minél hosszabb, annál jobb) orrtoronyként szolgál, mint azt Chauncey Wright úr megjegyezte. Ezért van az, mint Sir S. Baker mondja, hogy az összes állat közül a zsiráfot a legnehezebb becserkészni. Az állat a hosszú nyakát egyébként támadó, illetve védekező fegyverként is használja, olymódon, hogy csonkszerű szarvakkal felszerelt fejét hevesen ide-oda lóbálja. Egy faj fennmaradását ritkán biztosítja egyetlen előny, a kicsiny és a nagy előnyök többnyire együttesen számítanak.
Mivart úr ezután azt kérdi (és ez a második ellenvetése): ha a természetes kiválasztásnak ilyen nagy az ereje, és a magasról való legelés ilyen előnyös dolog, akkor a zsiráfon (és kisebb mértékben a tevén, a guanakón és a Macrauchenián*) kívül miért nem volt más patás állat, amely hosszú nyakra és magas testalkatra tett szert? Vagy miért nem tettek szert inkább valami hosszú ormányra? Dél-Afrika esetén, ahol régebben hatalmas zsiráfcsordák éltek, nem nehéz megadni a választ, és ezt legjobban egy példa segítségével tehetjük meg. Angliában minden olyan mezőn, ahol fák is vannak, látjuk, hogy az alsó ágakat a legelésző lovak vagy marhák pontosan egyforma magasságig rágják le. Mi haszna volna akkor abból a juhnak (feltéve, hogy ott juhot is tartanak), ha egy kicsit hosszabb volna a nyaka? Általában minden egyes vidéken lesz valamilyen állat, amely a többieknél magasabbról tud legelni, és majdnem bizonyos az is, hogy a természetes kiválasztás és a megnövekedett használat hatására kizárólag ennek az állatnak lehet később hosszú a nyaka. Dél-Afrikában az akáciák és az egyéb fák magasabb ágainak legeléséért zsiráf és zsiráf, nem pedig a zsiráf és a többi patás között folyik a harc.
Közvetlenül nem tudjuk megválaszolni, hogy az ugyanehhez a rendhez tartozó más állatoknak miért nem lett hosszú nyaka vagy ormánya a világ más tájain. Ugyanolyan ésszerűtlen dolog volna konkrét választ várni erre a kérdésre, mint arra, hogy az emberiség történetének valamely eseménye miért nem játszódott le az egyik országban, amikor a másikban igen. Nem ismerjük azokat a körülményeket, amelyek az egyes fajok elterjedését és népességszámát meghatározzák, és még csak nem is sejtjük, hogy milyen felépítési változás történne egy fajban egy növekedésének kedvező új vidéken. Általánosságban azonban láthatjuk, hogy különböző okok akadályozhatták a hosszú nyak vagy az ormány kifejlődését. Ahhoz, hogy a magasan lévő lombokat is mászás nélkül elérjék (amire a patások felépítése rendkívül alkalmatlan), az állatnak igencsak megnövekedett testméretűnek kell lennie. Tudjuk, hogy egyes területeken, például Dél-Amerikában amúgy is nagyon kevés négylábú állat él, holott ez buján termő vidék; Dél-Afrikában összehasonlíthatatlanul nagyobb a számuk. Nem tudjuk, ez miért van, mint ahogy azt sem, hogy a harmadkor késői szakaszai miért voltak számukra kedvezőbbek, mint a mai időszak. Bármi lehet is az ok, annyit azért látunk, hogy egyes vidékek és egyes időszakok kedvezőbbek lehetnek egy olyan nagytestű négylábú állat kifejlődéséhez, mint a zsiráf."