Best of Izé

Jó hogy te így látod. És simán el tudom képzelni, hogy egy eléggé érett szemléletű ember megtalálja a fájdalomban is az örömöt és a dolgok értelmét. Az elmúlásban az újjászületést. Vagyis az élet felé törekszik akkor is, ha kívülről reménytelennek látszik a helyzete, illetve elfogadja azt, ami számára adott és belül nyugodt marad az elméje.

De: a társadalom nagy része szerintem primitív ehhez. Az eutanázia választásának lehetőségét tehát törvénybe iktatnám. Lehet hogy kevesen élnének vele (a túlélési ösztön legyőzheti a haláltól való félelmüket, és inkább vállalnák a fájdalmat mint hogy szembe nézzenek azzal ami elkerülhetetlenül várja majd őket), de akik mégis ezt választanák, azok számára ez megváltás lehet. (Például azt hiszem volt valami francia nemzetiségű hölgy, akinek átoperálták az arcát. Düledeztek a szemei, nagyon rondán nézett ki, torz arccal. És nem engedték neki az eutanáziát. Nem engedték meg neki, hogy még úgy emlékezhessenek rá az emberek, ahogyan a betegsége előtt megismerhették. Szerintem ez az ő esetében amit átélt, az felesleges és embertelen kínzás volt.)

És még egy nyugodt, életet szerető ember esetén is el tudom képzelni, hogy lehet olyan, amikor ezt választaná. Saját magam esetén is el tudom képzelni. Nem menekülésből, vagy félelemből mint a sima öngyilkosok, akik képtelenek szembe nézni az életük kihívásaival, akiket leteper a saját problémájuk és elvesznek benne, hanem azért, mert új életet akar, vagy abból a vágyból, amit számára a halál jelent. (Tudván, hogy amit most halálnak hívunk az az élet egy másik szintje.)

A legtöbb halálközeli élményt átélt ember ezt egyöntetűen csodálatosnak írja le, és én hiszek nekik. Én úgy gondolom, hogy azért nem emlékszünk ezekre a tapasztalatokra, mert akkor nem tudnánk eljátszani a Földön a szerepünket, nem lenne sok minden ami itt tartana bennünket. Viszont amíg itt vagyunk, addig érdemes törekedni arra, hogy saját magunk olyan környezetet alakítsunk ki, amiben szívesen élnénk.