Valóban. Az agy működése megváltozik, ahogy korábban is írtam. Ám amikor még nem votl megváltozva, akkor sem tesznek az ilyen emberek semmit. Az olyanok, akiknél zűr van kialakulóban, vagy már tombol is, de még nem nyomroodott meg a lelke.
Mert reménykednek: majd elmúlik, jobb lesz, megváltozik, stb. Aztán mire beláthatnák, hopsz, ezek nem történtek meg, addigra torzultak. Vagy ha be is látják, nagy a gubanc, kifogást keresnek: mit szólnak az emberek, itt vannak már a gyerekek is, nicns hova mennem így el kel viselnem, jöjjön bármi is...
A "poén" az, nem kutya kötelessége a rosszat elviselni senkinek sem. Nem kell kifogásokkal takarózni. Ám az is igaz, bevállalni a változtatást bátorságot, akaraterőt igényel. Sokat.
Kissé általánosító és elutasító példa, hogy a hatóságok csak és kizárólag így reagálhatnak egy megkeresésre. Van az a mondás: bajban ismerszik meg, ki a barát, elég szomorú, ha valakit ilyenkor egyedül hagynak.
Volt egy jó pszichodokim. Nem tömött gyógyszerekkel. A terápia nem erről szólt. Ő mondta meg nekem a fájó igazságot: az emberek tehetnek arról, éppen miben élnek. Tehetnek a reakcióikkal, gondolkodásmódjukkal. Már a viktimológia is tudja... Ha valakinek az élete merő rémálom, ő hagyta, rémálommű váljon. Akit kiészítettek, lehetőséget adott rá, kilészítsék. Így, vagy úgy, de hagyta, megtörténjék.
Továbbá a depresszió afféle lelki shut down. Keresztül mentem rajta, "fincsi" volt. A lelkierő megmérettetése. Van, aki bírja, van aki kevésbé - itt jönnek a tabletták -, és van ki nagyot hasal, komolyabbhoz, droghoz nyúlik.
Dokinő elsztorizta (nevek nélkül) gyógyszert csak akkor adnak, amikor látják, valakinél nagy a baj, ám ahhoz, hogy nekiláthasson változtatni az életének, szükséges egy kis nyugalom. Míg a nehezén átgördül, szedheti, de aztán folytatják a lelki problémák endbetételét, hogy később fokozatosan elhagyhassa a szert. Feletszem, orvos függő, milen a hozzáállás, de az nem persepkítva, ha valaki egész életében bogyókon lóg. Az komoly függőség, ott valami még mincdig nicns rendben. Szomorú, ha ezt egy doki nem látja be, és hagyja, eszegesse a szereket a hozzá járó.
Aki tabikat szed, nem úgy él mint más ember. Főleg ha az a más szerek nélkül él. A látszat az megvan, de az ajtók mögött...
Sok megtörtént eset van, több, mint ami napvilágra kerül. Körülöttem minden második ember kisebb-nagyobb lelki problémákkal küszködik. Ki piával, ki bulikkal, ki gyakori partnercserével, ki gyógyszerekkel, stb. próbálja orvosolni.
Mert leülni, felismerni, beismerni, baj van és abban mi is sárosak vagyunk fülig, az kemény menet. Belevágni a változtatásba meg még keményebb. Van, aki meghátrál, van aki nem.
Szememben az ember akkor ember, hogy tud gáttat szabni ösztöneinek és vállalja tette következményeit.
Krokodil: a drog, ami drogosokat eszik.
Mert reménykednek: majd elmúlik, jobb lesz, megváltozik, stb. Aztán mire beláthatnák, hopsz, ezek nem történtek meg, addigra torzultak. Vagy ha be is látják, nagy a gubanc, kifogást keresnek: mit szólnak az emberek, itt vannak már a gyerekek is, nicns hova mennem így el kel viselnem, jöjjön bármi is...
A "poén" az, nem kutya kötelessége a rosszat elviselni senkinek sem. Nem kell kifogásokkal takarózni. Ám az is igaz, bevállalni a változtatást bátorságot, akaraterőt igényel. Sokat.
Kissé általánosító és elutasító példa, hogy a hatóságok csak és kizárólag így reagálhatnak egy megkeresésre. Van az a mondás: bajban ismerszik meg, ki a barát, elég szomorú, ha valakit ilyenkor egyedül hagynak.
Volt egy jó pszichodokim. Nem tömött gyógyszerekkel. A terápia nem erről szólt. Ő mondta meg nekem a fájó igazságot: az emberek tehetnek arról, éppen miben élnek. Tehetnek a reakcióikkal, gondolkodásmódjukkal. Már a viktimológia is tudja... Ha valakinek az élete merő rémálom, ő hagyta, rémálommű váljon. Akit kiészítettek, lehetőséget adott rá, kilészítsék. Így, vagy úgy, de hagyta, megtörténjék.
Továbbá a depresszió afféle lelki shut down. Keresztül mentem rajta, "fincsi" volt. A lelkierő megmérettetése. Van, aki bírja, van aki kevésbé - itt jönnek a tabletták -, és van ki nagyot hasal, komolyabbhoz, droghoz nyúlik.
Dokinő elsztorizta (nevek nélkül) gyógyszert csak akkor adnak, amikor látják, valakinél nagy a baj, ám ahhoz, hogy nekiláthasson változtatni az életének, szükséges egy kis nyugalom. Míg a nehezén átgördül, szedheti, de aztán folytatják a lelki problémák endbetételét, hogy később fokozatosan elhagyhassa a szert. Feletszem, orvos függő, milen a hozzáállás, de az nem persepkítva, ha valaki egész életében bogyókon lóg. Az komoly függőség, ott valami még mincdig nicns rendben. Szomorú, ha ezt egy doki nem látja be, és hagyja, eszegesse a szereket a hozzá járó.
Aki tabikat szed, nem úgy él mint más ember. Főleg ha az a más szerek nélkül él. A látszat az megvan, de az ajtók mögött...
Sok megtörtént eset van, több, mint ami napvilágra kerül. Körülöttem minden második ember kisebb-nagyobb lelki problémákkal küszködik. Ki piával, ki bulikkal, ki gyakori partnercserével, ki gyógyszerekkel, stb. próbálja orvosolni.
Mert leülni, felismerni, beismerni, baj van és abban mi is sárosak vagyunk fülig, az kemény menet. Belevágni a változtatásba meg még keményebb. Van, aki meghátrál, van aki nem.
Szememben az ember akkor ember, hogy tud gáttat szabni ösztöneinek és vállalja tette következményeit.