Az utolsó mondatom az volt, hogy " de azért vannak kivételek". És minden tiszteletem az Övék. De nem Őket akarom méltatni. Amikor valaki pályát választ, többé-kevésbé tudja, mire számíthat. Mármint anyagilag. Tudom, egy fiatal pályakezdőben még buzog a természetes optimizmus, többre számít, többet vár. De akkor is tudja a hivatalos (és természetesen a nem hivatalos ) lehetőségeket. Ezek alapján mégis beáll dolgozni. Namármost, nem Én, és nem az emberek tehetnek róla, (legalábbis közvetlenül) hogy az állam ilyen fizetést ad az orvosoknak, és úgy általában az egészségügyi dolgozóknak. (Most a többi állami alkalmazottról ne beszéljünk.) Tehát, azt hiszem, jogosan elvárhatom, hogy emberként bánjanak velem, a legjobb tudásuk szerint, nem pedig tömegcikként. Nem Én idegesítem Őket, hanem a körülmények. Csak az a baj, hogy ez rajtam csattan. Persze, megjegyzem, amikor kiborul a bili, akkor már Én is hozzájárulok a felfokozott idegállapotukhoz. Tudom, hogy nagy nyomás van rajtuk. Emberekkel dolgoznak, és nem nagyon hibázhatnak. De pont ezért, emberként kell bánni velük-velünk.