ha a problémára vonatkoztatod az "aki tűri, megérdemli"-t, akkor szórendileg helyesen a "probléma" előtt kellene/kellett volna írnod. ahogyan írtad azzal ugyanis azt sugalltad mintha vagy egyenesen tőlem idéztél volna, vagy így summáztad volna amit korábban írtam. egyik sem helyes és elegánsnak sem nevezném ezt a látszatot kelteni. :-p
Nas, nem védhető álláspont, hogy "a férfiak nőverő állatok".
;-)
voltaképpen lehetne körkérdést feltenni ezzel kapcsolatban, de a választ szerintem tudjuk mindannyian. Vállalná(d)-e a rosszabb (anyagi, lakhatási) körülményeket, ha élete(d) párja akár egyszer is megütne'? persze létezik a kérdés "Tudná(d) e vállalni"-val is, de aligha válaszolná azt bárki, hogy márpedig verje az élet- vagy házastársa; barátja ritkább esetben barátnője, mert rosszabb körülmények közé nem akar menni. a legtöbb megvert nő bizony kószál az utcán, és híd alá is benéz nappal, néhány mág este is; de aztán hazamennek. csökkentik hát annak lehetőségét, hogy megverje őket az egyébként valaha, vagy akár később is szeretett "férfi" - csak nem annyira mint kéne a jól felfogott érdekükben.
amit leírtam annak semmi köze olyan általad "idézett" vagy falsul mondandómhoz kapcsolt idézőjelbe tett frázishoz, hogy "aki tűri megérdemli". nem érdemli a verést a nő. kisebb, törékenyebb. (van kivétel nagyon ritkán, s annál többször fordul elő, hogy érzelmi, indulati alapon pofont oszt egy nő /úgy, hogy a férfi nem érdemli/, de abban az esetben is visszavágni ütve, rúgva csak az alja szokott és ez messze nem a férfiak többsége..) ellenben - és ezt látottak, hallottak alapján mondom - az erőszakos párját sokszor megérdemli. aki visszamegy többször is, aki szerint a verés az ára a valamivel jobb életnek, sőt az életének egyáltalán - azzal nem lehet sokat tenni, azon nem lehet segíteni..
"Nyilván egy párkapcsolat elmérgesedése két ember felelőssége, viszont nem biztos, hogy van annyi intelligenciájuk, energiájuk, motivációjuk, lehetőségük, stb., hogy az áldatlan állapotokat segítség nélkül is meg tudják szüntetni." erről nem a társadalom tehet, és nem fog megváltozni attól a helyzet, ha újabb szabályokat hoznak, mikor a régieket sem tudták betartatni. egyben igazán sikeres csak a feminista-pogárjogi mozgalom ténykedése, méghozzá annak sulykolásában, hogy a család az egy erőszakos valami, a férfiak meg nőverő állatok, és a nő az csak áldozat.
ahogy írtam azokat sajnálom akiket először életükben (már felnőtt nőként - az más történet, mikor "gyerekként" az apja szőlőkaróval, anyja meg prakkerral kergeti a ház körül; felnőttként, megválaszthatva az őt körülvevők személyét már felelősek a saját sorsukért, és nem lenne kötelező hazamenni minden egyes nap végén a pofonért; vagy bevárni agresszív "apu"t) megvert egy magából kivetkőző férfiatlan féreg. vagy akin akkor csattan az "ostor" ténylegesen mikor ezen "ostorozási" hajlandóságát/hajlamát végképp felismerve már távozott a kapcsolatból. még úgyis, hogy ezek is alapvetően magánügyeik az embereknek és leginkább ők vannak felháborodva, ha valaki szól, vagy segíteni akar.
sokkal több élet sem lenne elég ahhoz, hogy azokat, akik a legkisebb lépést sem teszik meg a maguk védelmében sajnálja az ember. a harcos kiállás a családon belüli erőszak ellen ugyanúgy nem oldja meg az egyébként legbelsőbb magánügyként kezelt (elsősorban az adott személyekre tartozó) problémákat, mint a tényleges támogató segíteni akarás (akár államtól, akár szervezettől, akár magánszemélytől).
és van még egy aspektusa ennek a témakörnek, amit megemlítenék. a családon belüli erőszakellenesség látványos szószólói a nőjogi mozgalmak egyes vezetői; "szerencsére" többnyire nem kívülállókról, hanem élesben tapasztalt nőkről van szó (mert általában bizony sok biszexuális, homoszexuális nő akarja osztani az észt a csúnya-csúnya férfiakról a heteroszexuális nőknek és a női egyenjogúságot egyébként támogató férfiaknak). ám a saját élethelyzetükből általánosítanak a másik nem egészét illetően; többet beszélnek, mint amennyit tenni tudnak; a társadalmat bizergálják, pedig az erőszakos fél az tesz az egészre magasról, nyeregben érzi magát - az áldozat meg rendszeresen visszajár a tett helyszínére. ez így nem megoldás! fontos, hogy legyen szó a családon belüli erőszakról, de még sokkal-sokkal fontosabb lenne elsőnek a jelenlegi szabályok betartását elősegíteni. nem pedig ötletelni arról, hogy hogyan lehet még több lehetőséget adni az áldozatoknak kiemenekülni egy végletesen, véglegesen rossz kapcsolatból, amibe ők maguk léptek, ha egyszer az első vagy legalább egy lépést jellemzően az áldozatoknak kéne megtenniük (és ezt semmilyen jogszabály, semmilyen mesterkélten sokkoló számszerűsítés, általánosítás nem pótolja).
az pedig személyes magánvéleményem, hogy a feminizmus ami a nők legalább egyenjogúságát hirdeti a férfiakkal szemben(!), ami a "bármit megtehettek, mert erősek vagytok, összeszedett erős nők" elvet (egyenesen) harsogja (figyelmen kívül hagyva, hogy aki süket és süket is rá az úgyse fogja meghallani) az a családon belüli erőszakot soha nem fogja tudni megoldani, és valódi megoldással sem fog tudni előjönni. mert ahhoz ki kéne mondani, hogy igenis vannak tehetetlen nők is és nem a férfiak miatt tehetetlenek!
az egyetlen hathatós megoldás az lenne, hogy az első esetnél (amiről hivatal tudomást szerez - és ez a pillanat az esetek több mint 90%-ban biztosan eljön; vagy a más okból kirendelt családsegítő, vagy a rokon, ismerős, szomszéd, ha maga a többnyire nő nem is /mert titkolózik/ be- sőt feljelentést tesz) szétszedni a "gerlepárt". egyik nyugatnak, másik keletnek és elzárás ha akárcsak beszélnek is a verekedőnek minimum "felfüggesztett börtönbüntetés" időtartama alatt. gyerekláthatás felügyelettel. az áldozatnak segítség az újrakezdéshez. csakhogy ehhez durván be kellene avatkozni a magánéletbe, és szétdurranna a feministák feje, mert el kéne ismerni, hogy a nőjogi mozgalmak leghatározottabb vonulata durva általánosításokra és csúsztatásokra épült.
Háromrészes sorozat a családon belüli erőszakról...
Nas, nem védhető álláspont, hogy "a férfiak nőverő állatok".
;-)
voltaképpen lehetne körkérdést feltenni ezzel kapcsolatban, de a választ szerintem tudjuk mindannyian. Vállalná(d)-e a rosszabb (anyagi, lakhatási) körülményeket, ha élete(d) párja akár egyszer is megütne'? persze létezik a kérdés "Tudná(d) e vállalni"-val is, de aligha válaszolná azt bárki, hogy márpedig verje az élet- vagy házastársa; barátja ritkább esetben barátnője, mert rosszabb körülmények közé nem akar menni. a legtöbb megvert nő bizony kószál az utcán, és híd alá is benéz nappal, néhány mág este is; de aztán hazamennek. csökkentik hát annak lehetőségét, hogy megverje őket az egyébként valaha, vagy akár később is szeretett "férfi" - csak nem annyira mint kéne a jól felfogott érdekükben.
amit leírtam annak semmi köze olyan általad "idézett" vagy falsul mondandómhoz kapcsolt idézőjelbe tett frázishoz, hogy "aki tűri megérdemli". nem érdemli a verést a nő. kisebb, törékenyebb. (van kivétel nagyon ritkán, s annál többször fordul elő, hogy érzelmi, indulati alapon pofont oszt egy nő /úgy, hogy a férfi nem érdemli/, de abban az esetben is visszavágni ütve, rúgva csak az alja szokott és ez messze nem a férfiak többsége..) ellenben - és ezt látottak, hallottak alapján mondom - az erőszakos párját sokszor megérdemli. aki visszamegy többször is, aki szerint a verés az ára a valamivel jobb életnek, sőt az életének egyáltalán - azzal nem lehet sokat tenni, azon nem lehet segíteni..
"Nyilván egy párkapcsolat elmérgesedése két ember felelőssége, viszont nem biztos, hogy van annyi intelligenciájuk, energiájuk, motivációjuk, lehetőségük, stb., hogy az áldatlan állapotokat segítség nélkül is meg tudják szüntetni." erről nem a társadalom tehet, és nem fog megváltozni attól a helyzet, ha újabb szabályokat hoznak, mikor a régieket sem tudták betartatni. egyben igazán sikeres csak a feminista-pogárjogi mozgalom ténykedése, méghozzá annak sulykolásában, hogy a család az egy erőszakos valami, a férfiak meg nőverő állatok, és a nő az csak áldozat.
ahogy írtam azokat sajnálom akiket először életükben (már felnőtt nőként - az más történet, mikor "gyerekként" az apja szőlőkaróval, anyja meg prakkerral kergeti a ház körül; felnőttként, megválaszthatva az őt körülvevők személyét már felelősek a saját sorsukért, és nem lenne kötelező hazamenni minden egyes nap végén a pofonért; vagy bevárni agresszív "apu"t) megvert egy magából kivetkőző férfiatlan féreg. vagy akin akkor csattan az "ostor" ténylegesen mikor ezen "ostorozási" hajlandóságát/hajlamát végképp felismerve már távozott a kapcsolatból. még úgyis, hogy ezek is alapvetően magánügyeik az embereknek és leginkább ők vannak felháborodva, ha valaki szól, vagy segíteni akar.
sokkal több élet sem lenne elég ahhoz, hogy azokat, akik a legkisebb lépést sem teszik meg a maguk védelmében sajnálja az ember. a harcos kiállás a családon belüli erőszak ellen ugyanúgy nem oldja meg az egyébként legbelsőbb magánügyként kezelt (elsősorban az adott személyekre tartozó) problémákat, mint a tényleges támogató segíteni akarás (akár államtól, akár szervezettől, akár magánszemélytől).
és van még egy aspektusa ennek a témakörnek, amit megemlítenék. a családon belüli erőszakellenesség látványos szószólói a nőjogi mozgalmak egyes vezetői; "szerencsére" többnyire nem kívülállókról, hanem élesben tapasztalt nőkről van szó (mert általában bizony sok biszexuális, homoszexuális nő akarja osztani az észt a csúnya-csúnya férfiakról a heteroszexuális nőknek és a női egyenjogúságot egyébként támogató férfiaknak). ám a saját élethelyzetükből általánosítanak a másik nem egészét illetően; többet beszélnek, mint amennyit tenni tudnak; a társadalmat bizergálják, pedig az erőszakos fél az tesz az egészre magasról, nyeregben érzi magát - az áldozat meg rendszeresen visszajár a tett helyszínére. ez így nem megoldás! fontos, hogy legyen szó a családon belüli erőszakról, de még sokkal-sokkal fontosabb lenne elsőnek a jelenlegi szabályok betartását elősegíteni. nem pedig ötletelni arról, hogy hogyan lehet még több lehetőséget adni az áldozatoknak kiemenekülni egy végletesen, véglegesen rossz kapcsolatból, amibe ők maguk léptek, ha egyszer az első vagy legalább egy lépést jellemzően az áldozatoknak kéne megtenniük (és ezt semmilyen jogszabály, semmilyen mesterkélten sokkoló számszerűsítés, általánosítás nem pótolja).
az pedig személyes magánvéleményem, hogy a feminizmus ami a nők legalább egyenjogúságát hirdeti a férfiakkal szemben(!), ami a "bármit megtehettek, mert erősek vagytok, összeszedett erős nők" elvet (egyenesen) harsogja (figyelmen kívül hagyva, hogy aki süket és süket is rá az úgyse fogja meghallani) az a családon belüli erőszakot soha nem fogja tudni megoldani, és valódi megoldással sem fog tudni előjönni. mert ahhoz ki kéne mondani, hogy igenis vannak tehetetlen nők is és nem a férfiak miatt tehetetlenek!
az egyetlen hathatós megoldás az lenne, hogy az első esetnél (amiről hivatal tudomást szerez - és ez a pillanat az esetek több mint 90%-ban biztosan eljön; vagy a más okból kirendelt családsegítő, vagy a rokon, ismerős, szomszéd, ha maga a többnyire nő nem is /mert titkolózik/ be- sőt feljelentést tesz) szétszedni a "gerlepárt". egyik nyugatnak, másik keletnek és elzárás ha akárcsak beszélnek is a verekedőnek minimum "felfüggesztett börtönbüntetés" időtartama alatt. gyerekláthatás felügyelettel. az áldozatnak segítség az újrakezdéshez. csakhogy ehhez durván be kellene avatkozni a magánéletbe, és szétdurranna a feministák feje, mert el kéne ismerni, hogy a nőjogi mozgalmak leghatározottabb vonulata durva általánosításokra és csúsztatásokra épült.