A természetben mindegyik faj az egyensúlyra törekszik. Az ökológiában alapvetően 2 stratégia van: r-stratégista és K-stratégista. Az 'r' esetében óriási az egyedszám a populációban, az ebben élő egyedek elenyésző százalékban érik meg az öregkort, tehát náluk a nagyszámok törvénye érvényesül, ergó minél több puját kipréselni magukból rövid idő alatt. Főleg azért mert kis számban a populáció életképtelen, egyedeire nézve pedig kevésbé differenciált így minél több születéssel maximalizálja a túlélést, tömegeiben érvényesül (ilyenek pl.: rovarok, halak, béka stb. vagy ha úgy tetszik a növények, perjék mondjuk). Tehát differenciálatlanságukat, egyedenkénti csekély adaptációs képességüket a nagy egyedszámmal kompenzálják, így alkotnak egyensúlyt (egyensúlyt a saját adaptációs képességük, egyedszámuk és környezetük eltartóképessége között)
A K-stratégista ellenben differenciáltabb, fejlettebb szervezettel bír, a populációja kis egyedszámú de azok szinte kivétel nélkül megérik az öregkort, így biztosítva a túlélést (ilyenek az emlősök, ideális esetben az ember is), önállóan is képesek az adaptációra.
Amit te írsz az Thomas Doubleday antimalthusianista véleménye, miszerint ha egy populáció krízisben van akkor túlszaporodik, teszem azt ha kevés az élelem, vagy a környezet eltartóképessége csökken, egy megnövekedett szaporulattal válaszol. Erre semmilyen bizonyíték nincsen, ez csak hipotézis. A populáció egyedei nem érzik a stresszt , mondván húha kevés kaja na srácok szaporodjunk túl, s keressünk új helyet. A természet ennél kegyetlenebb. A populáció egyedszáma a környezet eltartóképességétől függ nem pedig saját magától. Egy egészen egyszerű törvény érvényesül: az a populáció marad fenn amely akkora kezdeti elemszámmal indul amellyel túléli az esetleges stresszt, függetlenül attól, hogy K- vagy r-stratégista. Tehát stresszre egy populáció sem válaszol túlszaporodással. Az hogy más helyet keres, jellemző minden faj alkotta populációra függetlenül stratégizmustól. A norvégiai lemmingek esetében nincs összefüggés a táplálék kimerülése és túlszaporodás között. Mivel ez egy természetes évenkénti körfolyamat a lemming így adaptálódik a megváltozott körülményekhez. Akkor lehetne általánossá tenni ezt a hipotézist, ha egy közbeékelődő ("nem várt") stressz hatására kivétel nélkül mindegyik populáció így reagálna. A sivatagok, félsivatagok "szigetei"-nek pedig megvan a maga makrofaunája ill. flórája ami tökéletesen egyensúlyban van saját környezetével.
A természetben mindegyik faj az egyensúlyra törekszik. Az ökológiában alapvetően 2 stratégia van: r-stratégista és K-stratégista. Az 'r' esetében óriási az egyedszám a populációban, az ebben élő egyedek elenyésző százalékban érik meg az öregkort, tehát náluk a nagyszámok törvénye érvényesül, ergó minél több puját kipréselni magukból rövid idő alatt. Főleg azért mert kis számban a populáció életképtelen, egyedeire nézve pedig kevésbé differenciált így minél több születéssel maximalizálja a túlélést, tömegeiben érvényesül (ilyenek pl.: rovarok, halak, béka stb. vagy ha úgy tetszik a növények, perjék mondjuk). Tehát differenciálatlanságukat, egyedenkénti csekély adaptációs képességüket a nagy egyedszámmal kompenzálják, így alkotnak egyensúlyt (egyensúlyt a saját adaptációs képességük, egyedszámuk és környezetük eltartóképessége között)
A K-stratégista ellenben differenciáltabb, fejlettebb szervezettel bír, a populációja kis egyedszámú de azok szinte kivétel nélkül megérik az öregkort, így biztosítva a túlélést (ilyenek az emlősök, ideális esetben az ember is), önállóan is képesek az adaptációra.
Amit te írsz az Thomas Doubleday antimalthusianista véleménye, miszerint ha egy populáció krízisben van akkor túlszaporodik, teszem azt ha kevés az élelem, vagy a környezet eltartóképessége csökken, egy megnövekedett szaporulattal válaszol. Erre semmilyen bizonyíték nincsen, ez csak hipotézis. A populáció egyedei nem érzik a stresszt , mondván húha kevés kaja na srácok szaporodjunk túl, s keressünk új helyet. A természet ennél kegyetlenebb. A populáció egyedszáma a környezet eltartóképességétől függ nem pedig saját magától. Egy egészen egyszerű törvény érvényesül: az a populáció marad fenn amely akkora kezdeti elemszámmal indul amellyel túléli az esetleges stresszt, függetlenül attól, hogy K- vagy r-stratégista. Tehát stresszre egy populáció sem válaszol túlszaporodással. Az hogy más helyet keres, jellemző minden faj alkotta populációra függetlenül stratégizmustól. A norvégiai lemmingek esetében nincs összefüggés a táplálék kimerülése és túlszaporodás között. Mivel ez egy természetes évenkénti körfolyamat a lemming így adaptálódik a megváltozott körülményekhez. Akkor lehetne általánossá tenni ezt a hipotézist, ha egy közbeékelődő ("nem várt") stressz hatására kivétel nélkül mindegyik populáció így reagálna. A sivatagok, félsivatagok "szigetei"-nek pedig megvan a maga makrofaunája ill. flórája ami tökéletesen egyensúlyban van saját környezetével.