Kiegészítő infók egy biológustól, tisztán biológiai szempontból nézve a témát:
Az igazság az, hogy az ember valóban poligám állatfaj. Viszont nem csak a hímek, olyan nincs, hogy csak az egyik nem poligám... A viselkedési különbségeket az okozza, hogy a nőstények szaporodási sikeressége szempontjából kisebb jelentősége van annak, hogy minél több partnerük legyen, mert így is, úgy is 9 hónap alatt csak 1 (ikerterhesség esetén 2-3) utódjuk születik, a minél több partnerrel szexuális kapcsolatot teremtő hímeknek viszont 9 hónap alatt lehet akár 20-30 is. Más téma, hogy ha az ominózus hím nem segíti az utódjait kihordó nőstényeket, mert minden idejét új nőstények felkutatásába fekteti, akkor viszont jóval kevesebb utódja éri el a szaporodóképes kort, tehát ennek is van egy "optimuma", nem úgy működik a dolog, hogy minél több nősténnyel párzik egy hím, annál sikeresebb (evolúciós szempontból csak akkor sikeres egy egyed, ha az utódjai megérik a felnőttkort, és maguk is szaporodnak, tehát továbbadják a szülő génjeit, ellenkező esetben olyan, mintha meg sem születtek volna). Arról nem is beszélve, hogy a sok nősténnyel párzó hím sokkal jobban ki van téve a többi hím támadásának, a szexuális betegségeknek, stb., tehát esetében nagyobb az idő előtti elhullás veszélye.
A csimpánzok nem háremben élnek, hanem promiszkuis csoportban (ahogy eredetileg mi is éltünk). Nyilván a párszelekció ettől még náluk is működik, ezért ha megtehetik, a nőstények a legjobb hímekkel párosodnak (elv: ha már kevés utódjuk lehet, az legyen minőségi apától), de ettől még nem lesznek hárem.
A pénisz testtömeghez viszonyított relatív mérete és a spermiumtermelés intenzitása, valamint a fajra jellemző szaporodási stratégia között tényleg van összefüggés. (Még mielőtt valaki félreértené, ez fajok összehasonlításakor kimutatható jelenség, tehát abból, hogy ugyanabba a fajba tartozó egyedek közül kinek mekkora a pénisze, nem szabad messzemenő következtetéseket levonni az illető poligám hajlamaira vonatkozóan...).
A csoportos és társas együttélés szabályainak való megfelelni vágyás ugyanolyan mélyen ösztönös, a túlélést segítő tulajdonságunk mint a szaporodási sikeresség optimalizálására való törekvés. Ezért van, hogy a "józan ítélőképességünk" felül tudja írni a "mocskos ösztöneinket". A párkapcsolat emellett a nagyon fejlett idegrendszerrel és bonyolult szociális berendezkedéssel rendelkező fajunk egyedei számára nem csak szaporodási közösséget jelent, hanem más előnyöket (érzelmi biztonság, egymás kölcsönös segítése az élet több területén, utódgondozás megosztása, stb.) is biztosít, tehát akkor is előnyös lehet az egyedek számára, ha a promiszkuitás "rovására" megy. Ha ez nem így lenne, akkor evolúciósan sikertelen stratégiaként már rég eltűnt volna
Az igazság az, hogy az ember valóban poligám állatfaj. Viszont nem csak a hímek, olyan nincs, hogy csak az egyik nem poligám... A viselkedési különbségeket az okozza, hogy a nőstények szaporodási sikeressége szempontjából kisebb jelentősége van annak, hogy minél több partnerük legyen, mert így is, úgy is 9 hónap alatt csak 1 (ikerterhesség esetén 2-3) utódjuk születik, a minél több partnerrel szexuális kapcsolatot teremtő hímeknek viszont 9 hónap alatt lehet akár 20-30 is. Más téma, hogy ha az ominózus hím nem segíti az utódjait kihordó nőstényeket, mert minden idejét új nőstények felkutatásába fekteti, akkor viszont jóval kevesebb utódja éri el a szaporodóképes kort, tehát ennek is van egy "optimuma", nem úgy működik a dolog, hogy minél több nősténnyel párzik egy hím, annál sikeresebb (evolúciós szempontból csak akkor sikeres egy egyed, ha az utódjai megérik a felnőttkort, és maguk is szaporodnak, tehát továbbadják a szülő génjeit, ellenkező esetben olyan, mintha meg sem születtek volna). Arról nem is beszélve, hogy a sok nősténnyel párzó hím sokkal jobban ki van téve a többi hím támadásának, a szexuális betegségeknek, stb., tehát esetében nagyobb az idő előtti elhullás veszélye.
A csimpánzok nem háremben élnek, hanem promiszkuis csoportban (ahogy eredetileg mi is éltünk). Nyilván a párszelekció ettől még náluk is működik, ezért ha megtehetik, a nőstények a legjobb hímekkel párosodnak (elv: ha már kevés utódjuk lehet, az legyen minőségi apától), de ettől még nem lesznek hárem.
A pénisz testtömeghez viszonyított relatív mérete és a spermiumtermelés intenzitása, valamint a fajra jellemző szaporodási stratégia között tényleg van összefüggés. (Még mielőtt valaki félreértené, ez fajok összehasonlításakor kimutatható jelenség, tehát abból, hogy ugyanabba a fajba tartozó egyedek közül kinek mekkora a pénisze, nem szabad messzemenő következtetéseket levonni az illető poligám hajlamaira vonatkozóan...).
A csoportos és társas együttélés szabályainak való megfelelni vágyás ugyanolyan mélyen ösztönös, a túlélést segítő tulajdonságunk mint a szaporodási sikeresség optimalizálására való törekvés. Ezért van, hogy a "józan ítélőképességünk" felül tudja írni a "mocskos ösztöneinket". A párkapcsolat emellett a nagyon fejlett idegrendszerrel és bonyolult szociális berendezkedéssel rendelkező fajunk egyedei számára nem csak szaporodási közösséget jelent, hanem más előnyöket (érzelmi biztonság, egymás kölcsönös segítése az élet több területén, utódgondozás megosztása, stb.) is biztosít, tehát akkor is előnyös lehet az egyedek számára, ha a promiszkuitás "rovására" megy. Ha ez nem így lenne, akkor evolúciósan sikertelen stratégiaként már rég eltűnt volna