Ebben nem értünk egyet.
Akárhogy is nézem, a harc az (pontosabban a harc hatékonysága), ami kiemelte az embert a többi állat közül. És egyelőre azt sem tette még túl hosszú időra, mert csak pár ezer éve vagyunk ilyen magasan.
A harcunk valóban azért volt hatékony, mert össze tudtunk fogni. Tehát abban igazad van, hogy (részben) a társas fejlődés tette lehetővé, hogy többek legyünk a többi állatnál. (Azért csak részben, mert sok más dolog is közrejátszott benne.)
De ez a társas lét egyáltalán nem azt jelenti, hogy egymás auráját simogatjuk naponta 3X. Hanem azt, hogy közös erővel hatékonyabbak vagyunk az ellenfeleinkkel szemben.
Az élet minden egyes pillanata arról szól, hogy élj, fejlődj, gyarapodj, élvezd az életet. És ennek érdekében harcolj másokkal. Azért harcolj, hogy neked több legyen; azért, hogy te maradj életben és ne egy másik élőlény; azért, hogy a te utódod legyen sikeres és ne egy másik élőlény utódja. Ebbe sehogy nem illeszthető be a másik csakrájának masszírozása, meg a lábunk elől félresöprögetett bogarak.
Ebbe az illeszthető be, hogy vagy te, mint élőlény, aki csak azokkal akar együttműködni, akikkel érdekében áll. Segíti a gyerekét, mert érdeke a saját génjeinek továbbadása. Segíti a közösségét, mert a közösség is segíti őt, ezzel együtt hatékonyabak. Viszont adott esetben, ha az érdeke úgy kívánja, elpusztít más élőlényeket. Megeszi a csirkét, levágja a búzát, ledarálja a disznóhúst, lekvárt főz a szilvából. (Avagy pálinkát - igény szerint ugye. :) ) Akár a saját fajából is képes megölni másokat, ha az érdeke azt diktálja (főleg, ha az egy másik csoport tagja).
És ez így van rendjén.
Nem az emelt ki minket az állatvilágból, hogy húde megbocsátóak vagyunk. Nem is az, hogy minden élőlény megölése előtt napokig meditáltunk, megtisztítva a tudatunkat, és friss forrásvízzel mosakodtunk meg előtte.
Hanem az, hogy piszokmód hatékonyan és könyörtelenül tudtunk gyilkolni.
Ha a megbocsátáson meg a szeressükegymást életérzésen múlott volna az állatvilágból való kiemelkedésünk, akkor valószínűleg már egysejtűként is kiírtott volna minket a többi faj.
Ez az, amit a legtöbb ilyen filozófiai irányzat nem képes elfogadni, de még csak megérteni sem. Álomvilágban él. Ami persze nem baj, hiszen az ő dolga. Csak éppen nem életképes, ráadásul tele van álszent dogmákkal.
A természettel való harmonikus együttélés nem azt jelenti, hogy igyekszünk nem megölni másokat. Hanem azt, hogy elfogadjuk azt, hogy ennek a folyamatos, soha véget nem érő harcnak mi is aktív résztvevői vagyunk.
Akárhogy is nézem, a harc az (pontosabban a harc hatékonysága), ami kiemelte az embert a többi állat közül. És egyelőre azt sem tette még túl hosszú időra, mert csak pár ezer éve vagyunk ilyen magasan.
A harcunk valóban azért volt hatékony, mert össze tudtunk fogni. Tehát abban igazad van, hogy (részben) a társas fejlődés tette lehetővé, hogy többek legyünk a többi állatnál. (Azért csak részben, mert sok más dolog is közrejátszott benne.)
De ez a társas lét egyáltalán nem azt jelenti, hogy egymás auráját simogatjuk naponta 3X. Hanem azt, hogy közös erővel hatékonyabbak vagyunk az ellenfeleinkkel szemben.
Az élet minden egyes pillanata arról szól, hogy élj, fejlődj, gyarapodj, élvezd az életet. És ennek érdekében harcolj másokkal. Azért harcolj, hogy neked több legyen; azért, hogy te maradj életben és ne egy másik élőlény; azért, hogy a te utódod legyen sikeres és ne egy másik élőlény utódja. Ebbe sehogy nem illeszthető be a másik csakrájának masszírozása, meg a lábunk elől félresöprögetett bogarak.
Ebbe az illeszthető be, hogy vagy te, mint élőlény, aki csak azokkal akar együttműködni, akikkel érdekében áll. Segíti a gyerekét, mert érdeke a saját génjeinek továbbadása. Segíti a közösségét, mert a közösség is segíti őt, ezzel együtt hatékonyabak. Viszont adott esetben, ha az érdeke úgy kívánja, elpusztít más élőlényeket. Megeszi a csirkét, levágja a búzát, ledarálja a disznóhúst, lekvárt főz a szilvából. (Avagy pálinkát - igény szerint ugye. :) ) Akár a saját fajából is képes megölni másokat, ha az érdeke azt diktálja (főleg, ha az egy másik csoport tagja).
És ez így van rendjén.
Nem az emelt ki minket az állatvilágból, hogy húde megbocsátóak vagyunk. Nem is az, hogy minden élőlény megölése előtt napokig meditáltunk, megtisztítva a tudatunkat, és friss forrásvízzel mosakodtunk meg előtte.
Hanem az, hogy piszokmód hatékonyan és könyörtelenül tudtunk gyilkolni.
Ha a megbocsátáson meg a szeressükegymást életérzésen múlott volna az állatvilágból való kiemelkedésünk, akkor valószínűleg már egysejtűként is kiírtott volna minket a többi faj.
Ez az, amit a legtöbb ilyen filozófiai irányzat nem képes elfogadni, de még csak megérteni sem. Álomvilágban él. Ami persze nem baj, hiszen az ő dolga. Csak éppen nem életképes, ráadásul tele van álszent dogmákkal.
A természettel való harmonikus együttélés nem azt jelenti, hogy igyekszünk nem megölni másokat. Hanem azt, hogy elfogadjuk azt, hogy ennek a folyamatos, soha véget nem érő harcnak mi is aktív résztvevői vagyunk.