Eutanázia pro és kontra „Minden ember élni akar. Auschwitzban, a Gulagon, Recsken sem lettek öngyilkosok az emberek. Ez a normális reakció, amíg van remény. Amikor viszont végleg elveszett, és valaki azt mondja, hogy meg akarok halni, az egy olyan súlyos állapot, amit tisztelni kell. Fontos, hogy legyen választójogom, akkor is, ha nem megyek el szavazni.”
„...olyan napokat kaphat a beteg a halála előtt, amelyekre azt mondja, ez volt életem legszebb időszaka. Ilyenkor már nincs vesztenivaló, az ember olyan gesztusokat is meg tud tenni, amit előtte nem. Helyrehozza a kapcsolatot a családjával, számot vet az életével, egészen máshogy tekint vissza a múltjára, és kivétel nélkül mindenki azt mondja, kevesebb lett volna, ha ezt nem éli át.”
Egy ember szerintem el tudja dönteni, hogy akar-e élni, avagy nem. Szerintem ezzel nemigen lehet visszaélni. Rokonok érzelmi zsarolása?
"Mit kényeskedsz, mint egy gyerek?"
http://www.youtube.com/watch?v=eM1M7yqqbUw
:)
avagy
'Anyós a halálos ágyon:
- Jaj, meghalok... jaj, végem van, meghalok!
Felnéz a plafonra: - A plafont meg le kéne festeni!
Mire a vő:
- Anyuka, egyszerre csak egy dologra koncentráljon!'
Akárhogy nézem, nem is tudom elképzelni, hogy így lehetne zsarolni bárkit is. Egy embert arról győzködnek a rokonai, hogy "Ugyan már, Pista bácsi, ne hisztizzen itt, múljon ki szépen mihamarabb."? Ezt nehezen emésztem. :) Csak érzi valaki, ha már olyan erősek a kínjai, hogy nem bírja tovább, nem? Ez szerintem független a rokonok unszolásától.
---
"valóban beszámítható állapotban hozta a döntését, nem pedig pl. a betegsége miatt érzett időszakos letargia miatt"
Nyilván egy eutanáziát nem két perc alatt csinálnak meg. Nem úgy megy, hogy Józsi bácsi reggel szól, hogy "jaj nem bírom, meg akarok halni", majd még délelőtt (hogy az ebédet már ne kelljen neki odaadni) már tolják is bele a túladagolt altatókat. Egy ilyen eset sok időbe telik, ergo van ideje latolgatni.
De egyébként számít? Mindenképpen az ő döntése. Ha beszámítható, ha nem. Az, hogy XY szerint nem beszámítható, attól az élete még az övé. Az okés, hogy egy beszámíthatatlan ember ne döntsön MÁSIK emberekről. De saját magáról miért ne dönthetne? Depressziós? Legyen. Miért kell mindenkit mindenáron megmenteni, főleg olyanokat, akik (vagy ezért, vagy azért) nem akarnak élni? Nem akar élni és kész. Okés, hogy ilyen esetben doktor bácsi nem pumpálja tele méreggel. De hagyni meghalni már miért lenne baj? Az ő döntése. Legalább ennyit hagyjunk meg neki.
---
"Egy törvényben ezeket a meghatározhatatlan, minden esetre máshogy értelmezhető határokat pontosan meg kéne húzni - ami lehetetlen."
Éppen ezért nem is kell ezt túldramatizálni, agyontörvénykezni. Hagyni kell, hogy az ember döntsön saját magáról. Ahogy egy depressziós embert hagyunk elmenni kenyeret venni (élni az életét), úgy hagyni kellene meghalni is. Mert az is az ő élete. A halál az élet része, nem pedig egy különálló valami. Szerintem.
---
"Viszont akik (bármilyen okból) öngyilkosságot kísérelnek meg, de nem sikerül nekik, nagyon ritkán próbálják meg újból komolyan a dolgot"
Az öngyilkossági kísérletek döntő többsége csak feltűnési viszketegség, figyelemfelhívás, stb. Ezek az emberek eleve nem is akarják megölni magukat, csak felhívni magukra a figyelmet. Ez nagy különbség! Így nyilván újra sem fognak próbálkozni, hiszen eleve nem akartak öngyilkosok lenni.
Ezért sem értem a hídról leugrani készülő emberhez odaküldött tűzoltókat. Ugrani akar? Tegye. Akár öngyilkosságra alkalmas helyeket is lehetne készíteni, ahol kinyírhatja magát úgy, hogy másokat nem veszélyeztet. Szépen, csendben, mindenkitől távol. Egy szép magas állvány, aminek az alján nagy okos pengék vagy hasonló - nem lehet hibázni, csak ugrani kell. Aki komolyan gondolja, az úgyis meg fogja tenni - miért tartóztassuk hát? Aki meg nem gondolja komolyan, az csak a figyelmet akarja felhívni magára - az olyat békén kell hagyni a híd tetején, nem kell foglalkozni vele, mert majd lejön, ha akar. A hisztit kezelni úgy lehet, ha nem foglalkozunk vele. Ha az ilyen ember tudja, hogy a hídon császkálással fel tudja magára hívni a figyelmet, akkor fel fog menni. Ha viszont tudja, hogy senkit nem fog érdekelni az élete, akkor nem is fog felmenni, mert azzal nem tudja magára felhívni a figyelmet (hiszen nem öngyilkossági szándék vezérli).
Aki az öngyilkos állványra megy, mindenkitől távol, az tényleg öngyilkolni akar - neki már tényleg mindegy, hagyjuk meg a döntésében. Aki meg a nyilvánosság elé megy "ugrani", az csak hisztizik. Igazából egyiket sem kell félteni - vagyunk 7milliárdan a Földön, nem fog feltűnni pár eset. Tudom, elég radikális a nézetem ezzel kapcsolatban, de számomra egy átlagember élete hangyahajszálnyit sem ér. Viszont nem is érzem magam feljogosítva arra, hogy az ő életéről majd én hozzak döntést! Ki vagyok én, hogy meghatározzam másnak, hogy mikor halhat meg? Mint ahogy a saját halálomba sem engednék senkit beleszólni, úgy én sem vagyok jogosult másokéba beleokvetlenkedni. Ez az én életem, a másik az övé. Legalább annyival tiszteljük meg a másikat, hogy hagyjuk élni a saját életét (amihez a halál is hozzátartozik).
Szegény bugyuta nyugati társadalmunkban úgy f@sunk a haláltól (nem csak a sajátunktól), hogy az valami félelmetes. És láthatóan ez egyre fokozódik. Öregembert már nézni sem bír sok ember, mert az már a halálra meg a betegségre emlékezteti. Úgy elkerülik sokszor, mint a leprást.
Pedig a halál az élet része, annak befejezése - nem egy különálló dolog. Méltósággal elmúlni közel olyan fontos, mint megszületni. Miért döntene erről más helyettünk?