Mondtam már, kiscica: barátod neked a 120 kilós kancigány, aki reggelente beakasztja neked a rózsaszín fenekedbe. ;)
Képzeld, igen, az előcsatározást is emberek végzik. Csak tudod az előcsatározások döntő részét (lényegét) képezi a felderítés, a másik fél erejének felmérése, kisebb összetűzések, távolról (ismétlem: TÁVOLRÓL) történő lövöldözések. (Ezt a mai katonai terminológiában harcfelderítésnek hívják.)
Namármost - hiszed, vagy sem - egy lőfegyver esetében minél messzebbről lövöd ki a lövedéket, annál kisebb a mozgási energiája. (Ez általános iskolai fizika, ott nézz utána.) Tehát kisebb az ölőhatása is. és te mit is írtál idézetként?
"Ebből következően az előcsatározások csak kevés áldozatot követeltek"
Miért? Logikus: távolról lőttek egymásra. Érted már? Csók. ;)
"ha a magyar ijak csatadöntő fegyver volt"
Nem volt. Lehetett. És nem feltétlen az átütő ereje miatt. Adott esetben egy normál gyalogos íj (pl. a későbbi angol hosszúíj) hasonló erővel lőtte ki a nyilat. (Itt gondoljunk az 1346-os crécyi csatára, ahol a francia lovagok erősen megsínylették az angol íjászok hathatós közreműködését, pedig akkor már elég erőteljes páncélok voltak a honfoglalás-koriakhoz képest. Ha nem hallottál erről, akkor azt is a törikönyvekben találod meg.)
Tehát az íj még 400 évvel később is csatadöntő fegyver LEHETETT. Körülményektől függően.
A magyar (és más nomád) visszacsapó íjak ereje hasonló volt, mint egy _jól elkészített_ gyalogos hosszú íj ereje. Annyival volt jobb nála, hogy azt lóról is lehetett alkalmazni, tehát sokkal mobilabb volt. Míg egy gyalogos íjász a hosszú íjjal elég esetlen, sőt, védtelen volt, ráadásul csak álló helyből tudott lőni, addig a magyar lovas akár mozgás közben is meg tudta ezt tenni, ráadásul bármely irányban, hátrafelé nyilazva is, meglehetős pontossággal.
Ha már kérdeztél - Merseburg és Augsburg:
A magyarokról sokszor az a hiedelem terjeng, hogy portyázásaik során (kalandozások) teljes sereggel mentek. Ez nem igaz. Általában 1-2, max. 3 törzsfő serege, de néha csak pár nemzetségfő csapata vett részt a hadjáratokban. És itt sem a teljes erő!
A magyar haderő 3féle "fegyvernemből" tevődött össze:
- Az egyik az "átlagember", aki általában pásztor "foglalkozású" volt, de mellette azért tudott nyilazni, lovagolni, stb., és háború esetén meg tudta védeni magát és a szállásterületét. Ő volt a tipikus könnyűlovas. Fegyverzete az íj, a fokos és a csákány (a szablya drága volt neki), sokszor kopja/kelevéz, páncélja maximum némi bőrvért, a pajzs maximum egy kisebb fapajzs. Őket tekinthetjük általában egyfajta felkelő hadnak, avagy "nemzeti gárdának" (civilekből álló, de néha katonáskodó erők). Ők nem mentek általában kalandozni; harcolni csak akkor harcoltak, ha támadás érte a területüket (betörő besenyők, stb.), hiszen nem ez volt a feladatuk. Ha hadba is vonultak, akkor is inkább a tartalék lovak kísérése volt a feladatuk, nem a közvetlen harc.
- A másik a nemzetségek, törzsek általában harccal foglalkozó csapatai voltak. Alapvetően könnyű fegyverzetű lovasok, de az előzőeknél komolyabb fegyverzettel. Itt már jellemző a szablya is, plusz mindenki rendelkezik kelevézzel/kopjával, a kis pajzs (fából, sokszor fém borítással) általános, és a bőrvért mellett előfordul részben vagy egészben fémpáncél is (bár inkább csak a tehetősebbeknél, avagy azoknál, akik zsákmányoltak maguknak). Többet költenek a fegyverzetre (hiszen ez a "szakmájuk"), és ráadásul pont emiatt sokkal harcedzettebbek is, hiszen gyerekkoruk óta gyakorolnak. Ők azok, akiket a kalandozások során látunk külföldön.
- A harmadik erő a Baranta had, avagy barantások. Ezek egyes vélemények szerint a Horka alárendeltségében lévő csapat volt. Mások szerint a törzsfők elit csapata. A lényegük mindkét esetben hasonló: elit csapattest. Jellemzőjük - mint minden elit csapatnak - hogy egy átlag harcosnak álma volt, hogy ide bekerüljön. Másik jellemzőjük, hogy kis létszámúak voltak. Csak a legjobbak kaphattak itt helyet (hasonlóan Napóleon Régi Gárdájához, a római Praetorianusok-hoz, a perzsa cataphract lovasokhoz, a német világháborús ejtőernyősökhöz és Waffen-SS-hez, stb. stb.). Elit jellege a fegyverzetében is megjelenik: itt már igen jellemző a fémpáncél használata (voltaképpen általános, bár ne a nehézvértre gondoljunk), ráadásul nem a sodronying (hiszen az a szúrás ellen nem igazán véd, márpedig a nyílvessző szúr), hanem inkább a pikkely és a lamella szerű páncélok a jellemzőek. Fegyverzete hasonló az előzőhöz, de általában minőségibb kivitelben.
A barantásokat csak rendkívüli esetben vetik be, nagyobb kalamajkákban harcolnak (pl. pozsonyi csata), avagy a törzsek közti esetleges viszályok rendbetételére (bírói feladat segítése) használják. Kisebb kalandozásokra (mint amilyen pl. Merseburg és hasonlók voltak) nem viszik őket, vagy csak kis számban mennek.
/A későbbi baranta, mint "harcművészet" eredetileg ennek a barantás csapatnak a hagyományaiból alakult ki. Évszázadokon keresztül a profi, direkt katonáskodással foglalkozó emberek képzése volt a lényege. Ha többet akarsz tudni róla - bár én is csak piszkálgatom a témát - javaslok egy beszélgetést Vukics Ferenccel, ő ennek a nagy tudója. Ha esetleg valahol nem pontosan írtam volna a barantáról, majd ő kijavít./
Naszóval (ahova ki akarok lyukadni). Mikor mi magyarok kalandoztunk, akkor bizony kis létszámban tettük. Ritka volt, hogy 5ezer főnél nagyobb erővel ruccanjunk át bárhová is, de volt, hogy csak pár száz, vagy 1-2ezer fős csapatok mentek ide-oda. Merseburgnál is ez volt a helyzet, mivel a merseburgi csatával egy időben másik két helyszínen is ott voltunk. A csata pedig egy várostrom felmentéséről szólt, tehát a magyarok esetében volt rá esély, hogy a hátukba kerülnek a várvédők (akiket ők ostromoltak korábban), plusz ugyan a helyszín síkvidék volt, de mocsaras-folyós terület. Emiatt a magyarok nem vállalták, hogy hosszasan randalírozzanak a környéken, megpróbálkoztak egy hagyományos rárohanás-visszafordulás módszerrel, de nem jött be, mert a németek nem haraptak a csalira, nem bomlott fel a rendjük. Ez ugyan tényleg kellett ahhoz, hogy a németek győzzenek, de mint látszik, többtényezős volt a kimenetele. És volt még egy tényező, ami nagyban közrejátszott, de azt majd később írom le. Csak ne felejtsd el.
Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy a veszteségeink sem voltak nagyok. Elvesztettük a zsákmányt, meg pár száz embert. A németek vesztesége kb. azonos volt, csak mi inkább hazamentünk. Mindig nem lehet győzni.
Augsburg már nagyobb csata volt, de túldimenzionálni azt sem kell. (Általában jellemző volt, hogy a magyarok létszámát az ellenséges felderítők nagyon eltúlozták. Ennek oka az volt, hogy egy lovasnak több váltólova is volt. Így egy 5ezer főből álló sereg akár 25-30ezer lovat is számlálhatott, ami valóban elrettentő és impozáns, mikor vonul. Ezzel kapcsolatban Györffy György véleménye lehet valószínű, miszerint a magyarok 5-10ezer emberrel, míg a német-cseh-stb. eről 10-20ezer emberrel csatáztak; de erről sokat vitáznak. Tény, hogy csata közben a lovak nagy része nincs a lovas mellett, hanem csak max. 1 vezetékló van ott. A többit külön vezetik a seregtől, avagy a táborban vannak. Egyébként ezért is hagyták sokszor abba a magyarok a csatározást, ha a táborukat és a lovaikat megszerezte az ellen, mivel a gyors mozgáshoz, manőverezéshez kellettek nekik a lovak. Ez ugyan részemről csak találgatás, de esélyes, hogy Merseburgnál ez is közrejátszhatott abban, hogy nem folytatták a csatát.) Augsburgnál is várostrommal kezdődött a dolog, majd az ütközetet egy időzítésbeli probléma döntötte el. A magyarok két részre szedték a csapataikat, az egyik megkerülte a német fősereget, a másik szemből várta. A megkerülő sereg rá is csapott a németekre (kezdeti sikerek után mégis sikertelenül), de erről a magyar fősereg nem tudott. Később, amikor a magyar fősereg meglátta a német fősereget, nem csaptak rájuk, hanem azt várták, hogy a megkerülők kezdjék a csatát (holott azok már előtte megtették ezt). Így a németek sikere azon múlott, hogy a magyar két csapattest között nem volt meg a megfelelő összhang. Külön gondot okozott nekik itt is a hátukban lévő várőrség. A másik nagy gondjuk az volt, hogy 8 óra tájban eleredt az eső.
Ismétlem: ESŐ.
És itt kanyarodjunk vissza Merseburgra is - ott egy gyors és váratlan záporeső volt az, ami nagyban akadályozta a magyarok tevékenyésgét.
Miért?
MERT AZ ÍJ ESŐBEN NEM HASZNÁLHATÓ!
A magyarok íjak nélkül harcoltak a csata egy jó részében. Főleg a megkerülő csapattest sikertelensége volt emiatt, és ugye ebből eredően a csata elvesztése is.
És itt jön a végkövetkeztetés:
Igen, az íj hátránya nem az, hogy van páncél a német lovason, vagy nincs. Hanem az, hogy a magyar tud-e éppen íjat használni, avagy nem. Az íj lehetett még évszázadokkal később is csatadöntő fegyver (az említett angol-francia háborúk az 1300-as években). De esőben, nagy ködben nem lehet használni. Itt van a kutya elásva.
(Mindemellett Augsburg sem volt megsemmisítő vereség, sőt. Ha olyan nagy lett volna, akkor a németek idejöttek volna és kizavartak volna minket az országból. De nem tették, mert tudták jól, hogy az Augsburgnál lévő a magyar erők döntő többsége megmaradt. És azt is tudták, hogy ez is a magyar erőknek csak egy kisebb része volt, pár ezer fő. Ha betették volna a lábukat a magyar szállásterületekre, akkor semmi nem marad belőlük. Augsburg nem volt jelentős vereség, csak egy a sok olyan csata közül, ahol volt, hogy győztünk, és volt, hogy vesztettünk.)
"Megsúgom kb 200 méter, szerinted ezt a 200 métert egy lovas hány másodperc alatt teszi meg."
Én meg megsúgom neked, hogy egy magyar lovas ha menekülőre fogja, akkor a német lovasnak már nem 200 métert kell megtennie, hogy utolérje, hanem kilométereken keresztül kergetheti. Miközben a magyar hátrafelé nyilazgat. Ritka nagy élmény lehet. :)
Arról nem is beszélve, hogy ha egy csatarendben az első emberek alól kilövik a lovat és az felbukik, akkor a mögötte jövőknek is lassítaniuk kell. Elég a magyarnak csak az első sort megtépázni, máris lassul az ellenség rohama.
"miért nem álltak csak íjászokból a hadseregek?"
Lásd amit korábban írtam. Az íj nem mindig használható. Ráadásul a hosszú íjjal a gyalogos katona nem túl mozgékony, márpedig a hadműveletek során a csapat mozgékonysága legalább annyira fontos, mint a tűzereje. A nyugatiak nem tehették meg, hogy mindegyik katonájuk íjász legyen (bár az angolok az 1300-as években elég nagy arányban használták őket.) A magyaroknál szinte mindenki íjász volt. Véletlen? Nem.
Látom, nem nagyon értesz a harcászathoz (nekem szakmám volt, még ha nem is a középkori), de azért próbálj meg logikusan gondolkodni.
"Ismét megcáfoltalak"
Nem. Csak ismét bebizonyítottad, hogy segghülye vagy a témához, de mégis beleugatsz. :)
Képzeld, igen, az előcsatározást is emberek végzik. Csak tudod az előcsatározások döntő részét (lényegét) képezi a felderítés, a másik fél erejének felmérése, kisebb összetűzések, távolról (ismétlem: TÁVOLRÓL) történő lövöldözések. (Ezt a mai katonai terminológiában harcfelderítésnek hívják.)
Namármost - hiszed, vagy sem - egy lőfegyver esetében minél messzebbről lövöd ki a lövedéket, annál kisebb a mozgási energiája. (Ez általános iskolai fizika, ott nézz utána.) Tehát kisebb az ölőhatása is. és te mit is írtál idézetként?
"Ebből következően az előcsatározások csak kevés áldozatot követeltek"
Miért? Logikus: távolról lőttek egymásra. Érted már? Csók. ;)
"ha a magyar ijak csatadöntő fegyver volt"
Nem volt. Lehetett. És nem feltétlen az átütő ereje miatt. Adott esetben egy normál gyalogos íj (pl. a későbbi angol hosszúíj) hasonló erővel lőtte ki a nyilat. (Itt gondoljunk az 1346-os crécyi csatára, ahol a francia lovagok erősen megsínylették az angol íjászok hathatós közreműködését, pedig akkor már elég erőteljes páncélok voltak a honfoglalás-koriakhoz képest. Ha nem hallottál erről, akkor azt is a törikönyvekben találod meg.)
Tehát az íj még 400 évvel később is csatadöntő fegyver LEHETETT. Körülményektől függően.
A magyar (és más nomád) visszacsapó íjak ereje hasonló volt, mint egy _jól elkészített_ gyalogos hosszú íj ereje. Annyival volt jobb nála, hogy azt lóról is lehetett alkalmazni, tehát sokkal mobilabb volt. Míg egy gyalogos íjász a hosszú íjjal elég esetlen, sőt, védtelen volt, ráadásul csak álló helyből tudott lőni, addig a magyar lovas akár mozgás közben is meg tudta ezt tenni, ráadásul bármely irányban, hátrafelé nyilazva is, meglehetős pontossággal.
Ha már kérdeztél - Merseburg és Augsburg:
A magyarokról sokszor az a hiedelem terjeng, hogy portyázásaik során (kalandozások) teljes sereggel mentek. Ez nem igaz. Általában 1-2, max. 3 törzsfő serege, de néha csak pár nemzetségfő csapata vett részt a hadjáratokban. És itt sem a teljes erő!
A magyar haderő 3féle "fegyvernemből" tevődött össze:
- Az egyik az "átlagember", aki általában pásztor "foglalkozású" volt, de mellette azért tudott nyilazni, lovagolni, stb., és háború esetén meg tudta védeni magát és a szállásterületét. Ő volt a tipikus könnyűlovas. Fegyverzete az íj, a fokos és a csákány (a szablya drága volt neki), sokszor kopja/kelevéz, páncélja maximum némi bőrvért, a pajzs maximum egy kisebb fapajzs. Őket tekinthetjük általában egyfajta felkelő hadnak, avagy "nemzeti gárdának" (civilekből álló, de néha katonáskodó erők). Ők nem mentek általában kalandozni; harcolni csak akkor harcoltak, ha támadás érte a területüket (betörő besenyők, stb.), hiszen nem ez volt a feladatuk. Ha hadba is vonultak, akkor is inkább a tartalék lovak kísérése volt a feladatuk, nem a közvetlen harc.
- A másik a nemzetségek, törzsek általában harccal foglalkozó csapatai voltak. Alapvetően könnyű fegyverzetű lovasok, de az előzőeknél komolyabb fegyverzettel. Itt már jellemző a szablya is, plusz mindenki rendelkezik kelevézzel/kopjával, a kis pajzs (fából, sokszor fém borítással) általános, és a bőrvért mellett előfordul részben vagy egészben fémpáncél is (bár inkább csak a tehetősebbeknél, avagy azoknál, akik zsákmányoltak maguknak). Többet költenek a fegyverzetre (hiszen ez a "szakmájuk"), és ráadásul pont emiatt sokkal harcedzettebbek is, hiszen gyerekkoruk óta gyakorolnak. Ők azok, akiket a kalandozások során látunk külföldön.
- A harmadik erő a Baranta had, avagy barantások. Ezek egyes vélemények szerint a Horka alárendeltségében lévő csapat volt. Mások szerint a törzsfők elit csapata. A lényegük mindkét esetben hasonló: elit csapattest. Jellemzőjük - mint minden elit csapatnak - hogy egy átlag harcosnak álma volt, hogy ide bekerüljön. Másik jellemzőjük, hogy kis létszámúak voltak. Csak a legjobbak kaphattak itt helyet (hasonlóan Napóleon Régi Gárdájához, a római Praetorianusok-hoz, a perzsa cataphract lovasokhoz, a német világháborús ejtőernyősökhöz és Waffen-SS-hez, stb. stb.). Elit jellege a fegyverzetében is megjelenik: itt már igen jellemző a fémpáncél használata (voltaképpen általános, bár ne a nehézvértre gondoljunk), ráadásul nem a sodronying (hiszen az a szúrás ellen nem igazán véd, márpedig a nyílvessző szúr), hanem inkább a pikkely és a lamella szerű páncélok a jellemzőek. Fegyverzete hasonló az előzőhöz, de általában minőségibb kivitelben.
A barantásokat csak rendkívüli esetben vetik be, nagyobb kalamajkákban harcolnak (pl. pozsonyi csata), avagy a törzsek közti esetleges viszályok rendbetételére (bírói feladat segítése) használják. Kisebb kalandozásokra (mint amilyen pl. Merseburg és hasonlók voltak) nem viszik őket, vagy csak kis számban mennek.
/A későbbi baranta, mint "harcművészet" eredetileg ennek a barantás csapatnak a hagyományaiból alakult ki. Évszázadokon keresztül a profi, direkt katonáskodással foglalkozó emberek képzése volt a lényege. Ha többet akarsz tudni róla - bár én is csak piszkálgatom a témát - javaslok egy beszélgetést Vukics Ferenccel, ő ennek a nagy tudója. Ha esetleg valahol nem pontosan írtam volna a barantáról, majd ő kijavít./
Naszóval (ahova ki akarok lyukadni). Mikor mi magyarok kalandoztunk, akkor bizony kis létszámban tettük. Ritka volt, hogy 5ezer főnél nagyobb erővel ruccanjunk át bárhová is, de volt, hogy csak pár száz, vagy 1-2ezer fős csapatok mentek ide-oda. Merseburgnál is ez volt a helyzet, mivel a merseburgi csatával egy időben másik két helyszínen is ott voltunk. A csata pedig egy várostrom felmentéséről szólt, tehát a magyarok esetében volt rá esély, hogy a hátukba kerülnek a várvédők (akiket ők ostromoltak korábban), plusz ugyan a helyszín síkvidék volt, de mocsaras-folyós terület. Emiatt a magyarok nem vállalták, hogy hosszasan randalírozzanak a környéken, megpróbálkoztak egy hagyományos rárohanás-visszafordulás módszerrel, de nem jött be, mert a németek nem haraptak a csalira, nem bomlott fel a rendjük. Ez ugyan tényleg kellett ahhoz, hogy a németek győzzenek, de mint látszik, többtényezős volt a kimenetele. És volt még egy tényező, ami nagyban közrejátszott, de azt majd később írom le. Csak ne felejtsd el.
Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy a veszteségeink sem voltak nagyok. Elvesztettük a zsákmányt, meg pár száz embert. A németek vesztesége kb. azonos volt, csak mi inkább hazamentünk. Mindig nem lehet győzni.
Augsburg már nagyobb csata volt, de túldimenzionálni azt sem kell. (Általában jellemző volt, hogy a magyarok létszámát az ellenséges felderítők nagyon eltúlozták. Ennek oka az volt, hogy egy lovasnak több váltólova is volt. Így egy 5ezer főből álló sereg akár 25-30ezer lovat is számlálhatott, ami valóban elrettentő és impozáns, mikor vonul. Ezzel kapcsolatban Györffy György véleménye lehet valószínű, miszerint a magyarok 5-10ezer emberrel, míg a német-cseh-stb. eről 10-20ezer emberrel csatáztak; de erről sokat vitáznak. Tény, hogy csata közben a lovak nagy része nincs a lovas mellett, hanem csak max. 1 vezetékló van ott. A többit külön vezetik a seregtől, avagy a táborban vannak. Egyébként ezért is hagyták sokszor abba a magyarok a csatározást, ha a táborukat és a lovaikat megszerezte az ellen, mivel a gyors mozgáshoz, manőverezéshez kellettek nekik a lovak. Ez ugyan részemről csak találgatás, de esélyes, hogy Merseburgnál ez is közrejátszhatott abban, hogy nem folytatták a csatát.) Augsburgnál is várostrommal kezdődött a dolog, majd az ütközetet egy időzítésbeli probléma döntötte el. A magyarok két részre szedték a csapataikat, az egyik megkerülte a német fősereget, a másik szemből várta. A megkerülő sereg rá is csapott a németekre (kezdeti sikerek után mégis sikertelenül), de erről a magyar fősereg nem tudott. Később, amikor a magyar fősereg meglátta a német fősereget, nem csaptak rájuk, hanem azt várták, hogy a megkerülők kezdjék a csatát (holott azok már előtte megtették ezt). Így a németek sikere azon múlott, hogy a magyar két csapattest között nem volt meg a megfelelő összhang. Külön gondot okozott nekik itt is a hátukban lévő várőrség. A másik nagy gondjuk az volt, hogy 8 óra tájban eleredt az eső.
Ismétlem: ESŐ.
És itt kanyarodjunk vissza Merseburgra is - ott egy gyors és váratlan záporeső volt az, ami nagyban akadályozta a magyarok tevékenyésgét.
Miért?
MERT AZ ÍJ ESŐBEN NEM HASZNÁLHATÓ!
A magyarok íjak nélkül harcoltak a csata egy jó részében. Főleg a megkerülő csapattest sikertelensége volt emiatt, és ugye ebből eredően a csata elvesztése is.
És itt jön a végkövetkeztetés:
Igen, az íj hátránya nem az, hogy van páncél a német lovason, vagy nincs. Hanem az, hogy a magyar tud-e éppen íjat használni, avagy nem. Az íj lehetett még évszázadokkal később is csatadöntő fegyver (az említett angol-francia háborúk az 1300-as években). De esőben, nagy ködben nem lehet használni. Itt van a kutya elásva.
(Mindemellett Augsburg sem volt megsemmisítő vereség, sőt. Ha olyan nagy lett volna, akkor a németek idejöttek volna és kizavartak volna minket az országból. De nem tették, mert tudták jól, hogy az Augsburgnál lévő a magyar erők döntő többsége megmaradt. És azt is tudták, hogy ez is a magyar erőknek csak egy kisebb része volt, pár ezer fő. Ha betették volna a lábukat a magyar szállásterületekre, akkor semmi nem marad belőlük. Augsburg nem volt jelentős vereség, csak egy a sok olyan csata közül, ahol volt, hogy győztünk, és volt, hogy vesztettünk.)
"Megsúgom kb 200 méter, szerinted ezt a 200 métert egy lovas hány másodperc alatt teszi meg."
Én meg megsúgom neked, hogy egy magyar lovas ha menekülőre fogja, akkor a német lovasnak már nem 200 métert kell megtennie, hogy utolérje, hanem kilométereken keresztül kergetheti. Miközben a magyar hátrafelé nyilazgat. Ritka nagy élmény lehet. :)
Arról nem is beszélve, hogy ha egy csatarendben az első emberek alól kilövik a lovat és az felbukik, akkor a mögötte jövőknek is lassítaniuk kell. Elég a magyarnak csak az első sort megtépázni, máris lassul az ellenség rohama.
"miért nem álltak csak íjászokból a hadseregek?"
Lásd amit korábban írtam. Az íj nem mindig használható. Ráadásul a hosszú íjjal a gyalogos katona nem túl mozgékony, márpedig a hadműveletek során a csapat mozgékonysága legalább annyira fontos, mint a tűzereje. A nyugatiak nem tehették meg, hogy mindegyik katonájuk íjász legyen (bár az angolok az 1300-as években elég nagy arányban használták őket.) A magyaroknál szinte mindenki íjász volt. Véletlen? Nem.
Látom, nem nagyon értesz a harcászathoz (nekem szakmám volt, még ha nem is a középkori), de azért próbálj meg logikusan gondolkodni.
"Ismét megcáfoltalak"
Nem. Csak ismét bebizonyítottad, hogy segghülye vagy a témához, de mégis beleugatsz. :)