Hogyan engedjük el életünk nagy szerelmét? Mit tanácsolnátok valakinek, aki már beletörődött, hogy a szerelme nem tudja és soha nem is fogja szeretni, napról napra zombiként tengődik, napi 3-4 órát alszik, 1 hét alatt fogyott 4 kilót, a gyomra kikészült, se étvágya, se kedve semmihez és az idegösszeomlás szélén áll? Ha van ilyennel kapcsolatos tapasztalatok, meg egy kis empátia bennetek, legyetek olyan kedvesek és írjatok valami hasznosat, mert egy jó barátomról van szó (nem a post linkben lévő írás) és a cinikus, kioktató kommenteknek, a földön fekvő rugdosásának nem sok értelme lenne. Köszi előre is.
Azt is szokták javasolni, hogy lehetőség szerint egyből szakítsunk meg a volt párunkkal mindenfajta kapcsolatot(én így tettem, és bevállt).Azonban sokaknak szükségük van egy lezárásra, levezetésre, ahhoz, hogy el tudják engedni a másikat.
Én úgy gondolom, hogy könnyebb és kevesebb(vagy fogalmazzunk úgy, hogy rövidebb ideig tartó) fájdalommal jár, ha megszakítunk vele minden érintkezést, beszélgetést, kapcsolatot.Így is megőrűl az ember, nem ha még mellette hallja szerelme hangját, látja vagy érzi érintését.
Igazából nem csak a szívűnk szakad meg ilyenkor, hanem azt az űrt nehéz betölteni, amit az addigi társunk hagy maga után életünkben.Erre lehet jó megoldás, ha barátok,család , társaság közé keveredünk.Vagy sportolni, kirándulni megyünk.A figyelmünket mindenképpen eltereli arra az időre.
Nekem az jelentett segítséget, hogy hamar betöltötte egy csodálatos személy az ex szerepét(mondjuk az sem mindegy, hogy ki szakít és kivel szakítanak).Akivel szakítanak nyilván sokkal nehezebb helyzetben van, felkészületlenül, nem várt módon csöppen bele egy cseppet sem kellemes helyzetbe.Tudom, elcsépelt, de tényleg, az idő mindent elrendez.Nem szabad hosszabb időre magunkba fordulni, depresszióba esni.El kell fogadni párunk döntését és nyitottá kell válni.Hiszen van még olyan ember, aki tökéletes társunk lehet, sőt, valószínűleg, az igaz, hű társat, szerelmet csak ezután fogjuk megtalálni.