Hogyan engedjük el életünk nagy szerelmét? Mit tanácsolnátok valakinek, aki már beletörődött, hogy a szerelme nem tudja és soha nem is fogja szeretni, napról napra zombiként tengődik, napi 3-4 órát alszik, 1 hét alatt fogyott 4 kilót, a gyomra kikészült, se étvágya, se kedve semmihez és az idegösszeomlás szélén áll? Ha van ilyennel kapcsolatos tapasztalatok, meg egy kis empátia bennetek, legyetek olyan kedvesek és írjatok valami hasznosat, mert egy jó barátomról van szó (nem a post linkben lévő írás) és a cinikus, kioktató kommenteknek, a földön fekvő rugdosásának nem sok értelme lenne. Köszi előre is.
Amit írsz, érdekes dolog.Már csak annál is inkább, mert én is így találtam meg a feleségemet.Egy régóta, de nem jól működő kapcsolat közben leltem rá a nagy szerelemre, életem párjára.Hozzáteszem úgy, hogy aktívan nem kerestem, vagyis a tudatalattim mégis.
Nem tagadom ilyen esetben a másik félnek szörnyű lehet, nem csodálom, hogy sokan megreccsennek.A problémát abban látom, hogy sok a felületes, felszínes, hazug kapcsolat.Emberek úgy élnek egymás mellett hosszú évekig vagy egy életen keresztül, hogy nem őszinték egymással, becsapják társukat és saját magukat is.
Ilyenkor történhet meg, hogy az egyik nyitottá válik mások irányába és idővel meg is találja az új párját.
"Na ekkor mit lépsz? :O"
Azt is írtam, hogy egy ilyen esetben tanácsot osztogatni nagyon nehéz.Az biztos, hogy egy gyenge személyiség(de nem ritkán az erős is) megzuhan egy ilyen "váratlanul" bekövetkezett sokk súlya alatt.
Kívülálló bele sem tud gondolni, hogy milyen szörnyű dolog az, ha elveszítjük azt, aki jelentette számunkra az életet.