Elb*szott generáció” ...Valahogy ezt az országot soha nem akarta a politika szolgálni, mindig uralkodni akart. Mi pedig engedtük, engedjük. Mert mit is tehetnénk ellene? Hiszen alig vagyunk tízmillióan…a mennyihez is? ...Közben csomagolunk. Na, nem magunknak. A gyerekeinknek. Mert ők elmennek, már akiben van elég kurázsi. Akiben lenne elég bátorság, dac, elszántság, tudás és ész ahhoz, hogy talpra rángassa ezt a leborult országot...Tudják, ott sincs kolbászból, meg hazát cserélni nem lehet, meg a túró rudi. Arra majd vissza fognak jönni, mint legyek a lószarra. A büszkeségünk…”
Ti egyetértetek az íróval? Tényleg ilyen rossz a helyzet?
Már alig maradt itthon barátom, majdnem mindenki kiment már valamerre. És jól megvannak. Nem egyszerű az ő helyzetük sem, sokat dolgoznak, de jobban érzik most magukat. Egyikük se "haza-utáló", egyikük se divatból ment, de nem tehettek mást. A legtöbbjük itthon pl nem talált állást, pedig nem egy két hónapig keresett..Huszon éves, értelmes, iskolákat végzett emberekről beszélek, akiknek nem voltak hatalmas igényeik. Csak éppen nincs állás, ha van, az sem fizet, és még be se jelentik az embert. Ha tovább próbálják, talán egy kis szerencsével találtak volna egy "jobb" állás lehetőséget a mai állás ajánlat - viszonyokhoz képest, de sajnos sürgette őket az idő. Szerették volna lezárni a múltat, és előre nézni. Avagy, lefordítva, kifizetni a hiteleket (sokszor nem is a sajátjukét, hanem a szüleikét, testvérekét..), és keresni annyit, hogy majd tudjanak venni majd egy lakást, tudjanak bevállalni gyereket, stb... De a mai fizetés/költség viszonyokat nézve nem sok lehetőség van arra sem, hogy hó végéig jól eltengődjenek, nemhogy félretegyenek.
És ha már a nagy magyar valóságnál tartunk, akkor nézzük meg ezt az oldalt, az itthon maradottak ragyogó oldalát..
Szóval, én itthon maradtam, és nem tervezem, hogy kimenjek. Nem szeretnék, őszintén, talán azért mert Én vagyok gyáva. Pedig igencsak gyakran jut eszembe, és egyre inkább. Szomorú, és elkeseredett vagyok jómagam is. Napi 16-18 órákat dolgozok, hétvégén is, és mégis, minden hóvégén szerencsétlenkedek a boltban, hogy melyik akciós párizsit vegyem meg. És minden nap rettegek attól, h elvesztem ezt a kis munkát is, és nem szólok semmit, mindent megteszek, mert iszonyat kiszolgáltatott helyzetben vagyok, mint ahogy manapság majdnem mindenki. De ne csak engem vegyünk. Azok az ismerőseim, akik itthon maradtak, hasonló gondokkal küzdenek. Sajnos, a legtöbb itthon maradt barátom szintén tervezi, hogy elmegy itthonról. Sosem beszélném le őket erről, habár belátom, mennyire nem jó ez a helyzet így.
Különben az is érdekes, hogy sok barátom aki kiment, úgy tervezte, h helyreállítja magát anyagilag, és visszatér. Mostanra jó, ha egy ilyen barátom van, aki vissza akar jönni. Hiányzik nekik az otthonuk, és a családjuk, de amíg ennyire kilátástalannak látják a helyzetet félnek visszajönni. Nem tudom ilyenkor, mit mondhatnék nekik.
Őszintén, nem tudom, mit kéne tennem, vagy a barátaimnak, akik itthon maradtak. Azok, akik azt hangoztatják, hogy „akik kimentek gyávák, meg nekünk kell változtatni a helyzeten, ésatöbbi..” szerintem nem érzik át (szerencséjükre) ezt a helyzetet. Most őszintén kérdezem tőletek, mit vártok, mit tegyünk? Menjünk ki tüntetni? Nem mintha lenne időnk rá, de őszintén, ki gondolja azt, h ez bármin is változtatna?
Vagy menjünk, és verjük szét az országházat? Mert mi nem szeretnénk forradalmárok lenni, nem akarunk balhét. Csak szeretnénk nyugodtan és békében élni, és nem azon rettegni, hogy "vajon meddig lesz még munkánk", vagy "miből fogom kifizetni a csekket"..
Úgyhogy most az egyetlen létező alternatívánk az, hogy vagy elmenekülünk, vagy meghúzzuk magunkat, és csendben tovább nyomorgunk..