Hát tudod ezen is sokat szoktam gondolkodni, amikor éppen nem valóvilággal próbálom elbutítani az utolsó normális agysejtjeimet is, mármint, hogy kell-e az embernek, hogy felismerje a nagy igazságokat, megismerje önmagát, növekedjen lélekben, stb stb stb, és sajna sokszor rájövök, hogy nem annyira. Gyakran úgy érzem, hogy boldogabb az ember, ha lópikulát sem tud, és lát a világból, csak ami a napi boldoguláshoz kell, mert a minél nagyobb tudás, minél nagyobb elégedetlenséget és boldogtalanságot szül. Az igazság fáj, mert ahogy rájövünk az igazságokra, rájövünk arra is, hogy nem jó nekünk, mert nem érjük el az abszolút igazságot, okosságot, rálátunk a körülöttünk lévő dolgokra, és rájövünk hogy porszemek vagyunk, nem irányítunk. Szóval vagy a nagy büdös nihill és igénytelenség, vagy a nagy büdös butaság. Aki okos, tisztán látó, a kevésbé lát tisztán, és annál messzebb kerül az igazságtól. (mint ahogy feltérképezzük a minél messzebbi űrt, rájövünk, hogy még messzibb is van valami, de azt nem láthatjuk, és azon túl is van valami, és azon is túl és így tovább) Szerintem. Közben meg valahol, tartom magam annyira okosnak, hogy átlátom még ezt is, hogy nem vagyok kellőképpen gyöpös, hogy boldog tudatlanságban érzékeljem a világot, de igyekszem, eskü igyekszem :) Szóval valahol olyan jó visszafelé begubózni a tudatlanságba, igen az biztonságos. Bárcsak ne tudnám ezt, hanem csak átélném.
De tényleg utánanézek ennek a tudatos álom dolognak, mert most már érdekel.
Benne vagy a szerencsés 1 százalékban, aki irányítani tudja álmait?
De tényleg utánanézek ennek a tudatos álom dolognak, mert most már érdekel.