Azért ez ennél egy kicsit összetettebb dolog. Félreértés ne essék, nem mentegetőzni akarok(nincs is miért), de azért ne egy 3 perces megvágott videó alapján kelljen megítélni az emberiséget, vagy csoportot. Ahogy már lentebb is írtam, ez a segítségnyújtás helyzetfüggő. Sajnos vagy nem sajnos, segítségnyújtáskor vagy annak mellőzésekor az ember mérlegel. Erre legtöbbször pár pillanat van. De van olyan helyzet, amikor a nagy "rohanásban" meg sem halljuk vagy fel sem fogjuk a történéseket. Ez nyilván egy nagyvárosban sokkal intenzívebb jelenség, mint mondjuk egy 42 fős faluban. A városi embert megedzi az állandóan nyüzsgő, vad forgatag, a hangos zajok és a hangyamód rohangáló embersereg látványa.
Kérem azokat, akik most annyira ledöbbentek ezen képsorok láttán, hogy legyenek kedvesek és tegyenek meg egy utat a pesti belvárosban a reggeli vagy délutáni forgalomban. De ne egyszer, hanem rendszeresen heti többször, több hónapon át. Kíváncsian várom a megfigyelés eredményét.
Mert ugye azt senki nem várja el a másiktól, hogy minden szórólapos papírját elvegye, az összes kéregetőnek adjon, hogy minden egyes hajléktalantól megkérdezze a napi közérzetének alakulását, hogy megálljon minden egyes koszos, piás, drogos figurának, aki csak azt motyogja folyamatosan kántálva, hogy "segítség"...
Az is érdekes dolog, ha már segítségnyújtásról beszélünk, hogy mennyire fontos a személyes kontaktus. Nem kell díjazott kutatónak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, hogy ha egy hajléktalan időt és energiát nem sajnálva, kulturáltan, tisztelettudóan leszólít valakit, hogy támogassa egy kis apróval, akkor az nagy valószínűséggel sokkal előbb fog segítséget kapni, mint az, aki egy sarokban gubbasztva, nyakig bebugyolálva döglik, egy műanyag pohár kíséretében.
Arra is kíváncsi lennék, hogy hányan kapják fel a fejüket a belvárosban egy riasztó autó miatt és hányan teszik ugyanezt vidéken egy csöndes kis utcában?!
Továbbá azt sem tudjuk ezeknél a videóknál, hogy a felvétel többi részénél nem ment e oda egy tucat ember segíteni. Csak hát ez így sokkal hatásosabb, figyelemfelkeltőbb, érdekesebb.
Nem mondom, hogy nem létezik ez a jelenség, de nem kell túlparázni ezt a dolgot, régen sem volt sokkal jobb a helyzet. A felgyorsult, rohanó világ, az ingerküszöbünk kitolódása, a cseppet sem nyugodt életvitel ezt teszi az emberekkel. Nem egymással, csak egymás mellett élő gépekké válunk szép lassan. Ez sajnos az elvárás és a követelmény...
Kérem azokat, akik most annyira ledöbbentek ezen képsorok láttán, hogy legyenek kedvesek és tegyenek meg egy utat a pesti belvárosban a reggeli vagy délutáni forgalomban. De ne egyszer, hanem rendszeresen heti többször, több hónapon át. Kíváncsian várom a megfigyelés eredményét.
Mert ugye azt senki nem várja el a másiktól, hogy minden szórólapos papírját elvegye, az összes kéregetőnek adjon, hogy minden egyes hajléktalantól megkérdezze a napi közérzetének alakulását, hogy megálljon minden egyes koszos, piás, drogos figurának, aki csak azt motyogja folyamatosan kántálva, hogy "segítség"...
Az is érdekes dolog, ha már segítségnyújtásról beszélünk, hogy mennyire fontos a személyes kontaktus. Nem kell díjazott kutatónak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, hogy ha egy hajléktalan időt és energiát nem sajnálva, kulturáltan, tisztelettudóan leszólít valakit, hogy támogassa egy kis apróval, akkor az nagy valószínűséggel sokkal előbb fog segítséget kapni, mint az, aki egy sarokban gubbasztva, nyakig bebugyolálva döglik, egy műanyag pohár kíséretében.
Arra is kíváncsi lennék, hogy hányan kapják fel a fejüket a belvárosban egy riasztó autó miatt és hányan teszik ugyanezt vidéken egy csöndes kis utcában?!
Továbbá azt sem tudjuk ezeknél a videóknál, hogy a felvétel többi részénél nem ment e oda egy tucat ember segíteni. Csak hát ez így sokkal hatásosabb, figyelemfelkeltőbb, érdekesebb.
Nem mondom, hogy nem létezik ez a jelenség, de nem kell túlparázni ezt a dolgot, régen sem volt sokkal jobb a helyzet. A felgyorsult, rohanó világ, az ingerküszöbünk kitolódása, a cseppet sem nyugodt életvitel ezt teszi az emberekkel. Nem egymással, csak egymás mellett élő gépekké válunk szép lassan. Ez sajnos az elvárás és a követelmény...