Szerintem egyenlő bánásmódra gondolt. Olyanra mint h azonos bűnökért ne kapjon egy férfi 60%kal hosszabb börtönbüntetést csak azért mert ő férfi meg h ne legyen automatikus h válás esetén a nő kapja a gyereket vagy h ne kelljen tartásdíjat fizetni. Meg h ha egy férfit ver egy nő akkor ugyanúgy kiálljon érte a társadalom mintha fordítva történne ne pedig röhögjön rajta.
Idézek egy könyvből pár részletet a kapcsolódása miatt:
'Egy népszerű tévéműsorban a következőiket lehetett látni: Négy férfi mesélt arról, hogyan ütötte őket deréktájon a feleségük egy rúddal, hogyan vágta őket fejbe vagy nyakon egy nyeles serpenyővel. A hallgatóság meg-megújuló nevetéssel nyugtázta a történteket.'
'A bántalmazott nők önsegítő csoportjaiban a nőkről mint áldozatról beszélnek. A PMS Férfi Önsegítő Csoportban a verés lehetséges okairól folyt a vita – a tény, hogy megverték őket, már nem is volt fontos.'
'Összefoglalva, ha a nők bántalmaznak, a férfiak a nők megértésére és a változás elősegítésére helyezik a hangsúlyt; ha férfi a bántalmazó, a nők a helyzetből való kilépést és a férfi börtönbe juttatását tartják elsőrendű feladatuknak. A feministák mottója: „Soha nem lehet ok arra, hogy
valaki megüssön egy nőt.” Nem hangzana jobban így: „Soha nem lehet ok arra, hogy valaki megüssön valakit?” Erre a distinkcióra senki sem hívta még fel a figyelmet a tévéműsorban.'
'A harmincnyolc éves Michael, építőmunkás és amatőr rögbijátékos, éjjelente elbarikádozta magát egy üres szobában, hogy megvédje magát aprócska felesége támadásaitól. Hároméves házasságuk alatt a nő többször megdöfte, megszurkálta, megrúgta őt és meg is dobálta virágcserepekkel. Izmos, erős testalkata és százöt kilója ellenére a férfi félt az éjjeli támadásoktól. „Senki sem hinné el, ha elmondanám, hogy az állandó összetűzések amiatt vannak, hogy a feleségem üt-ver engem, ha teheti. Még mindig van rajtam egy forradás, amit akkor szereztem, amikor a körmével belém mart. A lányom sikítása, amikor ezt látta, egész életemben elkísér.”'
'A harminckét éves Paul, leszerelt brit tengerész, elmondta, hogy felesége, Claire, egy reklámügynökség vezetője, bármely pillanatban „ádáz vadmacskává” válhat. Bármilyen apróság kiboríthatja. „Ilyenkor leránt a földre, megrúg, és nagy csomó hajat tép ki a fejemből. Én soha nem ütök vissza, mert vékony, apró testalkatú nő.”'
'A negyvenkét éves brit rendőrtiszt, akit fegyveres bűnözőkkel való küzdelemre képeztek ki (a brit rendőröknél nincs fegyver), kétszer került kórházba százhatvan centis felesége miatt. Az eseteket nem jelentette a rendőrségen. Azt mondta: „Ha elmennék az őrsre a kollégáimhoz, és bejelenteném, hogy a feleségem rendszeresen üti a fejemet és a testemet bármivel, ami a keze ügyébe kerül, meghalnának a röhögéstől.”'
'A London Times cikke beszámolt a brit rendőrtisztek megdöbbenéséről, amikor nők által elkövetett erőszakos cselekményekkel találkoztak. Ahogy egyikük mondta: „Át kellett értékeljem a helyzetet. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy nő megverjen egy férfit. Ma már szokásosnak számít.” A helyzet az, hogy a férjek elleni támadások valószínűleg épp olyan gyakoriak voltak tíz évvel azelőtt is, ám az, hogy akkor még ennek lehetőségét sem tartották reálisnak, elvakíthatta a rendőröket, és nem vették észre az orruk előtt rendszeresen lejátszódó eseményeket.'
'Az amerikai újságokban most kezdenek olyan cikkek megjelenni, amelyek az erőszakos lányok által bántalmazott fiúk érzéseivel foglalkoznak, de férfi áldozatokról nem esik szó. Példaként íme, a tizenöt éves Bobby Papiere esete, ahogy a Houstonban megjelent:
A szüleim egyik kedvenc mondása – amit nagyon utálok –, hogy „ahogy a húgod üt meg téged”. Ezen azt értik, hogy ha a húgom üt meg, az nem is fájhat, mert nem tud erősen ütni. Ezért a szüleim nem is engedik, hogy visszaüssek neki. Így aztán (ha a szüleim nincsenek a közelben),
a húgom odaáll elém, és jól megüt – majd azt mondja: „Meg fogom mondani, hogy megütöttél!” Gyűlölöm ezt az egészet.'
'Amikor 1975-ben elvégezték az első átfogó felmérést, Suzanne Steinmetz, Murray Strasus és Richard Gelles kutatók alig hittek a szemüknek. Úgy látszott, hogy a két nem képviselői egyenlő arányban ütik meg egymást. Tucatnyi kérdés merült fel („Nem lehetséges, hogy a nők csak
önvédelemből ütnek?”; „Nem a nők sérülnek meg inkább?”). A következő negyedszázadban több mint száz kutató ellenőrizte ezeket az adatokat, saját felméréseikkel. E kutatók körülbelül fele nő volt és legtöbbjük feminista. Azt várták, hogy az adataik rácáfolnak Steinmetz, Straus és Gelles
eredményeire.
Becsületükre legyen mondva, hogy azon előfeltevéseik ellenére, hogy a férfiak bántalmazzák a nőket, az Egyesült Államokban, Kanadában, Angliában, Új-Zélandon és Ausztráliában végzett minden ilyen irányú kutatásban szerepelt a két dolog egyike:
A nők és a férfiak vagy egyforma gyakran verik egymást, vagy a nők gyakrabban, mint a férfiak. Ehhez jön még az, hogy majdnem minden felmérés szerint a nők többször kezdeményezik az erőszakot, és még inkább igaz ez, ha komoly erőszakról van szó. A nők maguk elismerik, hogy
könnyebben folyamodnak erőszakhoz és könnyebben kezdeményezik azt. Végül, a nők gyakrabban kezdeményeztek olyan komoly erőszakot, amit nem viszonoztak. Minél szélesebb körű és kidolgozottabb volt a felmérés, annál inkább azt mutatta, hogy a nők szignifikánsan
erőszakosabbak.'
Idézek egy könyvből pár részletet a kapcsolódása miatt:
'Egy népszerű tévéműsorban a következőiket lehetett látni: Négy férfi mesélt arról, hogyan ütötte őket deréktájon a feleségük egy rúddal, hogyan vágta őket fejbe vagy nyakon egy nyeles serpenyővel. A hallgatóság meg-megújuló nevetéssel nyugtázta a történteket.'
'A bántalmazott nők önsegítő csoportjaiban a nőkről mint áldozatról beszélnek. A PMS Férfi Önsegítő Csoportban a verés lehetséges okairól folyt a vita – a tény, hogy megverték őket, már nem is volt fontos.'
'Összefoglalva, ha a nők bántalmaznak, a férfiak a nők megértésére és a változás elősegítésére helyezik a hangsúlyt; ha férfi a bántalmazó, a nők a helyzetből való kilépést és a férfi börtönbe juttatását tartják elsőrendű feladatuknak. A feministák mottója: „Soha nem lehet ok arra, hogy
valaki megüssön egy nőt.” Nem hangzana jobban így: „Soha nem lehet ok arra, hogy valaki megüssön valakit?” Erre a distinkcióra senki sem hívta még fel a figyelmet a tévéműsorban.'
'A harmincnyolc éves Michael, építőmunkás és amatőr rögbijátékos, éjjelente elbarikádozta magát egy üres szobában, hogy megvédje magát aprócska felesége támadásaitól. Hároméves házasságuk alatt a nő többször megdöfte, megszurkálta, megrúgta őt és meg is dobálta virágcserepekkel. Izmos, erős testalkata és százöt kilója ellenére a férfi félt az éjjeli támadásoktól. „Senki sem hinné el, ha elmondanám, hogy az állandó összetűzések amiatt vannak, hogy a feleségem üt-ver engem, ha teheti. Még mindig van rajtam egy forradás, amit akkor szereztem, amikor a körmével belém mart. A lányom sikítása, amikor ezt látta, egész életemben elkísér.”'
'A harminckét éves Paul, leszerelt brit tengerész, elmondta, hogy felesége, Claire, egy reklámügynökség vezetője, bármely pillanatban „ádáz vadmacskává” válhat. Bármilyen apróság kiboríthatja. „Ilyenkor leránt a földre, megrúg, és nagy csomó hajat tép ki a fejemből. Én soha nem ütök vissza, mert vékony, apró testalkatú nő.”'
'A negyvenkét éves brit rendőrtiszt, akit fegyveres bűnözőkkel való küzdelemre képeztek ki (a brit rendőröknél nincs fegyver), kétszer került kórházba százhatvan centis felesége miatt. Az eseteket nem jelentette a rendőrségen. Azt mondta: „Ha elmennék az őrsre a kollégáimhoz, és bejelenteném, hogy a feleségem rendszeresen üti a fejemet és a testemet bármivel, ami a keze ügyébe kerül, meghalnának a röhögéstől.”'
'A London Times cikke beszámolt a brit rendőrtisztek megdöbbenéséről, amikor nők által elkövetett erőszakos cselekményekkel találkoztak. Ahogy egyikük mondta: „Át kellett értékeljem a helyzetet. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy nő megverjen egy férfit. Ma már szokásosnak számít.” A helyzet az, hogy a férjek elleni támadások valószínűleg épp olyan gyakoriak voltak tíz évvel azelőtt is, ám az, hogy akkor még ennek lehetőségét sem tartották reálisnak, elvakíthatta a rendőröket, és nem vették észre az orruk előtt rendszeresen lejátszódó eseményeket.'
'Az amerikai újságokban most kezdenek olyan cikkek megjelenni, amelyek az erőszakos lányok által bántalmazott fiúk érzéseivel foglalkoznak, de férfi áldozatokról nem esik szó. Példaként íme, a tizenöt éves Bobby Papiere esete, ahogy a Houstonban megjelent:
A szüleim egyik kedvenc mondása – amit nagyon utálok –, hogy „ahogy a húgod üt meg téged”. Ezen azt értik, hogy ha a húgom üt meg, az nem is fájhat, mert nem tud erősen ütni. Ezért a szüleim nem is engedik, hogy visszaüssek neki. Így aztán (ha a szüleim nincsenek a közelben),
a húgom odaáll elém, és jól megüt – majd azt mondja: „Meg fogom mondani, hogy megütöttél!” Gyűlölöm ezt az egészet.'
'Amikor 1975-ben elvégezték az első átfogó felmérést, Suzanne Steinmetz, Murray Strasus és Richard Gelles kutatók alig hittek a szemüknek. Úgy látszott, hogy a két nem képviselői egyenlő arányban ütik meg egymást. Tucatnyi kérdés merült fel („Nem lehetséges, hogy a nők csak
önvédelemből ütnek?”; „Nem a nők sérülnek meg inkább?”). A következő negyedszázadban több mint száz kutató ellenőrizte ezeket az adatokat, saját felméréseikkel. E kutatók körülbelül fele nő volt és legtöbbjük feminista. Azt várták, hogy az adataik rácáfolnak Steinmetz, Straus és Gelles
eredményeire.
Becsületükre legyen mondva, hogy azon előfeltevéseik ellenére, hogy a férfiak bántalmazzák a nőket, az Egyesült Államokban, Kanadában, Angliában, Új-Zélandon és Ausztráliában végzett minden ilyen irányú kutatásban szerepelt a két dolog egyike:
A nők és a férfiak vagy egyforma gyakran verik egymást, vagy a nők gyakrabban, mint a férfiak. Ehhez jön még az, hogy majdnem minden felmérés szerint a nők többször kezdeményezik az erőszakot, és még inkább igaz ez, ha komoly erőszakról van szó. A nők maguk elismerik, hogy
könnyebben folyamodnak erőszakhoz és könnyebben kezdeményezik azt. Végül, a nők gyakrabban kezdeményeztek olyan komoly erőszakot, amit nem viszonoztak. Minél szélesebb körű és kidolgozottabb volt a felmérés, annál inkább azt mutatta, hogy a nők szignifikánsan
erőszakosabbak.'
http://ddl7.data.hu/get/0/5767751/warren_farrell_miert_nem_ertik_.pdf