Nincs a kedves olvasónak valami ismerőse, aki megcsinálná helyettem ezt a blogbejegyzést a szaré’hugyé’?
Mai témánk, hogy miért nem áldozunk a minőségre, avagy a balfasz magyarok fillérbaszása.
Az a helyzet, hogy ennek a srácnak nem a magyar mentalitás, hanem a pocsék üzleti érzék lenne a veszte. Értem én, amit a magas ló nyergéből próbál a pórnépnek lekiabálni, de a piacgazdaság nem így működik. Vagy alkalmazkodsz a keresleti adottságokhoz, vagy keresel más piacot, vagy megpróbálod átformálni a keresletet a számodra kedvező formára. Utóbbinak sajnos az a hátránya, hogy ahhoz előbb valamilyen formában hozzá kell férni a kereslethez, tehát meg kell magad mutatni a piacon.
A példájára lefordítva:
1. Te is szolgáltatsz. Ha a szarra van igény, akkor szart, aztán abból élsz meg.
2. Elmész máshova eladni a minőséget.
3. Elkezded a szar árán árulni a minőséget, aztán majd ha rájön a pórnép, hogy az minőségi, na akkor lehet növelni az árrést a szarhoz képest. Jelen esetben ez azért rohadt könnyű, mert amiért emberünk minőséginek, éppen ezért jogszerűen drágábbnak tartja magát, az javarészt alacsony költséggel járó szolgáltatási elem. Az építőiparban tudniillik általában nem a telefonszámla, az árajánlatra elhasznált papír és festék meg a dolgozó ember ékesszólása a drága, hanem a munkadíj meg az anyagköltség.
Azt ne várja a kedves blogbejegyző, hogy a pontosságát, a kedvességét meg a gumikesztyűs kezét előre, bemondásra fogja felárastul kifizetni az átlag fogyasztó. Sajnos rohadt rossz példát hozott, ugyanis az építőiparban a legjobb cégér az elvégzett munka. Itt nem szokás reklámot forgatni családbarát kiszolgálásról innovatív és fiatalos irodai környezetben, mint holmi bankoknál, telekommunikációs cégeknél vagy tervezőirodáknál. A legtöbb minőségi szolgáltatónak - ha csak nem tud forrásokat beleölve már piacra lépés előtt brandet építeni - számolni kell azzal, hogy a kezdeti időszakban, az árak tekintetében legalábbis, le kell menni kutyába, hogy a sok szar mellett észrevegyék a csiszolatlan gyémántot. Nem véletlenül mondják, hogy az okos vállalkozó legalább 1,5-2 évig likviditási problémákkal számol a kezdeti időszakban...
A példájára lefordítva:
1. Te is szolgáltatsz. Ha a szarra van igény, akkor szart, aztán abból élsz meg.
2. Elmész máshova eladni a minőséget.
3. Elkezded a szar árán árulni a minőséget, aztán majd ha rájön a pórnép, hogy az minőségi, na akkor lehet növelni az árrést a szarhoz képest. Jelen esetben ez azért rohadt könnyű, mert amiért emberünk minőséginek, éppen ezért jogszerűen drágábbnak tartja magát, az javarészt alacsony költséggel járó szolgáltatási elem. Az építőiparban tudniillik általában nem a telefonszámla, az árajánlatra elhasznált papír és festék meg a dolgozó ember ékesszólása a drága, hanem a munkadíj meg az anyagköltség.
Azt ne várja a kedves blogbejegyző, hogy a pontosságát, a kedvességét meg a gumikesztyűs kezét előre, bemondásra fogja felárastul kifizetni az átlag fogyasztó. Sajnos rohadt rossz példát hozott, ugyanis az építőiparban a legjobb cégér az elvégzett munka. Itt nem szokás reklámot forgatni családbarát kiszolgálásról innovatív és fiatalos irodai környezetben, mint holmi bankoknál, telekommunikációs cégeknél vagy tervezőirodáknál. A legtöbb minőségi szolgáltatónak - ha csak nem tud forrásokat beleölve már piacra lépés előtt brandet építeni - számolni kell azzal, hogy a kezdeti időszakban, az árak tekintetében legalábbis, le kell menni kutyába, hogy a sok szar mellett észrevegyék a csiszolatlan gyémántot. Nem véletlenül mondják, hogy az okos vállalkozó legalább 1,5-2 évig likviditási problémákkal számol a kezdeti időszakban...