„Hülyének néznek?” - Vekerdy Tamás a mai magyar oktatásról
A magyar iskolarendszer arra kíváncsi, hogy mit nem tud a gyerek, a tananyag a döntő, pedig még az eminensek is elfelejtik a bemagolt leckék minimum 70 százalékát - állítja Vekerdy Tamás.
Ahhoz, hogy mindenki azt tanulja, ami érdekli, személyenként egyéni képzési tervet kellene összeállítani, ami önellentmondásos a közoktatás fogalmával.
A közoktatás rendszere úgy van kialakítva, hogy általános iskolai keretek között egyrészt biztosítsa egy általánosan elvárható műveltségi szint és készséghalmaz kialakítását, másrészt pedig olyan széleskörű, gyakran szak- és szakmaspecifikus információval lássa el a tanulót, amiből képességei és saját belátása szerint lehetősége nyílik később a betanított fizikai munkástól a kutatóorvosig bármilyen pályán elindulni.
A közoktatás problémáját rossz helyen keresik olyan értelemben, hogy felesleges információval látja el a tanulót, hiszen senki nem tudhatja előre, hogy a tanulónak 15-20 év múlva milyen információ lesz a felesleges. A felesleges információátadás elsősorban akkor szokott előtérbe kerülni, mikor a tanuló az adott információhalmazt nem tudja elsajátítani, és ezért rossz értékelést kap, ami valamilyen formában csökkenti a megbecsülését.
Az viszont, hogy ha a gyerek kettest kap irodalomból, miközben technikából vagy rajzból ötös, de mi azért kikiáltjuk hülyének, az nem az oktatási rendszer, hanem általában a teljesítményalapú társadalmi szemlélet hibája.
A közoktatás jelenleg a leginkább költséghatékony és széleskörű módja annak, hogy mindenkit egyenlő feltételek mentén indítsunk el az életben, az értékelés csak egy számszerűsíthető iránymutatója annak, hogy kit milyen életpályára pozicionálnak a képességei. Az, hogy mi ez alapján hogyan ítélünk meg embereket, és ez kinek milyen zavarokat okoz az érzelmi fejlődésében, az nem az oktatási rendszer hibája.
A közoktatás rendszere úgy van kialakítva, hogy általános iskolai keretek között egyrészt biztosítsa egy általánosan elvárható műveltségi szint és készséghalmaz kialakítását, másrészt pedig olyan széleskörű, gyakran szak- és szakmaspecifikus információval lássa el a tanulót, amiből képességei és saját belátása szerint lehetősége nyílik később a betanított fizikai munkástól a kutatóorvosig bármilyen pályán elindulni.
A közoktatás problémáját rossz helyen keresik olyan értelemben, hogy felesleges információval látja el a tanulót, hiszen senki nem tudhatja előre, hogy a tanulónak 15-20 év múlva milyen információ lesz a felesleges. A felesleges információátadás elsősorban akkor szokott előtérbe kerülni, mikor a tanuló az adott információhalmazt nem tudja elsajátítani, és ezért rossz értékelést kap, ami valamilyen formában csökkenti a megbecsülését.
Az viszont, hogy ha a gyerek kettest kap irodalomból, miközben technikából vagy rajzból ötös, de mi azért kikiáltjuk hülyének, az nem az oktatási rendszer, hanem általában a teljesítményalapú társadalmi szemlélet hibája.
A közoktatás jelenleg a leginkább költséghatékony és széleskörű módja annak, hogy mindenkit egyenlő feltételek mentén indítsunk el az életben, az értékelés csak egy számszerűsíthető iránymutatója annak, hogy kit milyen életpályára pozicionálnak a képességei. Az, hogy mi ez alapján hogyan ítélünk meg embereket, és ez kinek milyen zavarokat okoz az érzelmi fejlődésében, az nem az oktatási rendszer hibája.