Felnőni, magadat megvalósítani, önállóvá, felelősségteljessé válni pont nem valaki másért kell, hanem saját magad miatt. Ha nem alakul ki benned az erre vonatkozó belső késztetés magadtól, hanem mindig mástól, anyucitól, óvónénitől, barátnőtől, feleségtől várod a motivációt hozzá, akkor továbbra sem vagy több, csak egy másoktól függő kisfiú. Az életed alakítása nem mások felelőssége, hanem kizárólag a tiéd. - Érdekes, hogy a kapitalizmussal kapcsolatban nagy garral tudod ezt hangoztatni, de a magánéletre vonatkozóan semmivel sem vagy jobb, mint a szerinted mások segítségére apelláló "megélhetési" menekültek...
A lábtörlőn nyüszítő, vezetésre, gyámolításra, gondoskodásra szoruló kiskutya nagyon aranyos, de max. házikedvencnek való, nem társnak. EZ meg a felnőtt, önálló nők szemlélete a kérdésben, akiknek - horribile dictu - felnőtt, önálló férfi kell, nem egy kisfiú.
Ezt már sokszor elmondtam, utoljára mondom el most neked. Vagy tanulsz belőle, vagy megmaradsz a tévképzeteid áldozatának.
Ha tünetként érzékeled ezt a jelenséget, hogy egyre több a lelkileg éretlen, kisfiús férfi, annak pont nem az elhanyagolás meg a motiváló nők hiánya az oka, hanem épp a túlzott féltés, az elkényeztetés és a rátelepedés. Amiben elsősorban a szülők a hibásak, mert azt akarják elérni, hogy a pici fiuk mindig mellettük, az ő befolyásuk alatt maradjon + védik mindentől, nehogy már meg kelljen küzdenie valamiért, neadjisten szembe kelljen néznie azzal, hogy kudarcot vallhat valamiben + nem nevelik meg a gyerekeiket, mindent rájuk hagynak, nehogy törést szenvedjen a gyenge lelki világuk. Persze, hogy érzelmileg csökevényes, önállótlan kis csírák lesznek, akik az élet első pofonjától sírva menekülnek vissza anyuci szoknyája mögé. + Azok a felnőtt férfiak is ugyanúgy hibásak, akiknek felnőtt létükre nem nyílik ki a szemük, hogy ez így nem oké, nem lépnek tovább, nem tesznek semmilyen erőfeszítést az önállósodás irányába, mert kisfiúnak lenni kényelemesebb, ezért hagyják a fent vázolt szituáció elmélyülését, fennállását...
A lábtörlőn nyüszítő, vezetésre, gyámolításra, gondoskodásra szoruló kiskutya nagyon aranyos, de max. házikedvencnek való, nem társnak. EZ meg a felnőtt, önálló nők szemlélete a kérdésben, akiknek - horribile dictu - felnőtt, önálló férfi kell, nem egy kisfiú.
Ezt már sokszor elmondtam, utoljára mondom el most neked. Vagy tanulsz belőle, vagy megmaradsz a tévképzeteid áldozatának.
Ha tünetként érzékeled ezt a jelenséget, hogy egyre több a lelkileg éretlen, kisfiús férfi, annak pont nem az elhanyagolás meg a motiváló nők hiánya az oka, hanem épp a túlzott féltés, az elkényeztetés és a rátelepedés. Amiben elsősorban a szülők a hibásak, mert azt akarják elérni, hogy a pici fiuk mindig mellettük, az ő befolyásuk alatt maradjon + védik mindentől, nehogy már meg kelljen küzdenie valamiért, neadjisten szembe kelljen néznie azzal, hogy kudarcot vallhat valamiben + nem nevelik meg a gyerekeiket, mindent rájuk hagynak, nehogy törést szenvedjen a gyenge lelki világuk. Persze, hogy érzelmileg csökevényes, önállótlan kis csírák lesznek, akik az élet első pofonjától sírva menekülnek vissza anyuci szoknyája mögé. + Azok a felnőtt férfiak is ugyanúgy hibásak, akiknek felnőtt létükre nem nyílik ki a szemük, hogy ez így nem oké, nem lépnek tovább, nem tesznek semmilyen erőfeszítést az önállósodás irányába, mert kisfiúnak lenni kényelemesebb, ezért hagyják a fent vázolt szituáció elmélyülését, fennállását...