'Dobray György által rendezett, 1970-ben készült dokumentumfilm. Ironikus képek a munkamorálról a riportalanyok nyilatkozatai alapján. A dolgozók arról beszélnek, hogyan végzik, vagy éppenséggel nem végzik a munkájukat, mit jelent számukra a munkaidő betartása, valóban munkával töltik-e el a munkaidőt, milyenek a munkaeszközök, a munkahelyi pénzkezelés és meg vannak-e elégedve a munkabérekkel.'
Ne érts félre, én tisztelem a jól elvégzett fizikai munka értékét, nem erre akartam kihegyezni a mondandómat. Gyerekkorom óta mindig besegítettem a ház körüli munkákban, legyen az ásózás, betonozás, akármi. Ma meg már magam csinálom, amihez érzek magamban elég affinitást. Az emberek nem egyformák. Nem hidd, hogy ha mindenkinek ugyanolyan lehetősége lenne tanulni, akkor ugyanolyan tanult is lenne. Itt nemcsak elméleti tudásról beszélek, hanem a gyakorlatban használható készségekről. Bizonyos szintig eltudnánk egymás munkáját végezni egy idő után, de ha lehet inkább mindenki azt csinálja, amiben igazán jó. Ha még szereti is a munkáját, akkor megütötte a főnyereményt. Én úgy gondolom, hogy az értékmérő az adott tudás ritkasága. Mint ahogy az arany is azért és sokat, mert kevés van belőle. Holott nem biztos, hogy hasznosabb fém, mint az ezüst, amiből meg kicsivel több van. Igen: kell a munkás, aki összerakja az okostelefont, de hány ember tud a világon behelyezni egy készülékházba egy alaplapot 5 csavarral, vagy betenni egy kijelzőt, miután betanították? Hány ember tudja mindezt megtervezni? Nagyságrendi különbségek vannak. Egyik sem ér sokat a másik nélkül, ezért lenne jó, ha a kétkezi droid munkáért is adnának annyi bért, hogy szerényen, de nem szűkölködve megtudna belőle élni az illető, de azért mindig az termel igazi értéket, aki igazán nagy pénzt tud csinálni az adott termékből. Sajnos a pénz az értékmérő. Lehet tiltakozni, hogy milyen romlott ez a világ és keseregni, vagy elfogadni és felvenni, amit kínál.