A véleményem ugyanez, de Müller Péter sokkal jobban megfogalmazza:
"Milyen lehet a túlvilág?
Ez a címe Mikszáth Kálmán Különös házasság c. regénye negyedik fejezetének.
A mű kötelező olvasmány - ezért senki sem olvassa el.
Én sem olvastam, pedig Mikszáth a kedvenc íróm volt, olyannyira, hogy kölyökkoromban bejártam a Széchenyi Könyvtárba, s mint egy kutató, minden könyvét és minden hírlapi tárcáját és cikkét elolvastam - kivéve a két főművét, amelyet az iskolában kötelező feladattá tettek, a Különös házasságot és A Noszty fiú esete Tóth Marivalt.
Gyűlöltem azt, ami kötelező - irodalomban kiváltképp. A művet élvezni kell!
Mert igaz! Mert szép! Mert gyönyörűséget ad!
De amikor azt éreztem, hogy az iskola hátulról fogja a fejemet, s az orromat beleveri a könyvbe, mint a kutyapiszokba, ráadásul még azt se engedi meg, hogy a saját szememmel olvassak, mert azt kellett látnom és kiolvasnom a sorok közül, amit a tankönyv szerzője kiagyalt, olyan tiltakozást éreztem, olyan tehetetlen, vad dühöt, hogy még a bukást is vállaltam, csak ne kelljen egyetlen oldalt is elolvasnom a remekműből.
És ha látnád, milyenek voltak azok a tankönyvek! Ma már egyetlen soruk sem érvényes!
Én még megéltem azt a fordulatot, amikor kiderült, hogy amit egy életen át tanultam az iskolai könyvekből, legjobb, ha azonnal elfelejtem, mert minden soruk politikai maszlag volt, kolosszális félreértés, sőt tudatos félrevezetés - egyszóval gyermekrontás.
A gyermekrontás - Jézus szerint is - azért a legnagyobb vétek, mert ilyenkor az egész inkarnációt alapjaiban elrontják; a felnőtt csak emberfeletti munkával tudja megtisztítani lelkének beteg területeit, amelynek eredendő tisztaságát mérgezték meg valaha."
Kritikus értékelések
"Milyen lehet a túlvilág?
Ez a címe Mikszáth Kálmán Különös házasság c. regénye negyedik fejezetének.
A mű kötelező olvasmány - ezért senki sem olvassa el.
Én sem olvastam, pedig Mikszáth a kedvenc íróm volt, olyannyira, hogy kölyökkoromban bejártam a Széchenyi Könyvtárba, s mint egy kutató, minden könyvét és minden hírlapi tárcáját és cikkét elolvastam - kivéve a két főművét, amelyet az iskolában kötelező feladattá tettek, a Különös házasságot és A Noszty fiú esete Tóth Marivalt.
Gyűlöltem azt, ami kötelező - irodalomban kiváltképp. A művet élvezni kell!
Mert igaz! Mert szép! Mert gyönyörűséget ad!
De amikor azt éreztem, hogy az iskola hátulról fogja a fejemet, s az orromat beleveri a könyvbe, mint a kutyapiszokba, ráadásul még azt se engedi meg, hogy a saját szememmel olvassak, mert azt kellett látnom és kiolvasnom a sorok közül, amit a tankönyv szerzője kiagyalt, olyan tiltakozást éreztem, olyan tehetetlen, vad dühöt, hogy még a bukást is vállaltam, csak ne kelljen egyetlen oldalt is elolvasnom a remekműből.
És ha látnád, milyenek voltak azok a tankönyvek! Ma már egyetlen soruk sem érvényes!
Én még megéltem azt a fordulatot, amikor kiderült, hogy amit egy életen át tanultam az iskolai könyvekből, legjobb, ha azonnal elfelejtem, mert minden soruk politikai maszlag volt, kolosszális félreértés, sőt tudatos félrevezetés - egyszóval gyermekrontás.
A gyermekrontás - Jézus szerint is - azért a legnagyobb vétek, mert ilyenkor az egész inkarnációt alapjaiban elrontják; a felnőtt csak emberfeletti munkával tudja megtisztítani lelkének beteg területeit, amelynek eredendő tisztaságát mérgezték meg valaha."