Első kocsim egy 1990-es piros kispolszki volt (fiú létemre piros, érted). azt hittem beszarok az örömtől amikor megkaptam, imádtam, ha csak tehettem azzal "száguldoztam" minden felé. semmi nagyképűség, de lett volna a szüleimnek lehetősége rá, hogy egy jobb autót vegyenek nekem, de nem vettek. soha nem hánytam a szemükre, soha nem voltam elégedetlen, és soha nem éreztem cikinek, hogy kispolákom van, mert az az enyém volt és ajándékba kaptam. sajnos akárhogy is gondoskodtam róla, egyre több baja lett és el kellett adnom. azon a napon amikor elvitték valami véget ért. most egy kategóriával jobb autóm van, ami már csak 14 éves és amiben van elektromos ablak és klíma is, de a mai napig felemlegetem a kis piros polákot, az első autómat. soha semmilyen kocsi sem fog belőlem olyan érzéseket kiváltani és tudom, hogy számít a luxus meg minden, de nagyon sajnálom azokat akiknek a szüleik 18 éves korában a picsájuk alá nyomják a zsír új autót. És nem azért mert irígy vagyok, hogy megtehetik, mert nekem is lehetett volna jobb, de kimarad az életükből az, hogy tudnak örülni a kicsinek, a kevésnek, a réginek, a rozogábbnak is, és nem fogják tudni értékelni a dolgokat. Tisztelet a kivételnek.