Svájcban a kenyérgabona 4/5-e Indiából származik, abból az országból, ahol százezrek éheznek; a francia halkereskedők azt mondják, az ipari módszerrel fogott tenger gyümölcse nem evésre való, hanem eladásra; Romániában 50 centes órabérért dolgoznak az asszonyok a hagymaföldeken, amelyet távoli országokba szállítanak tovább; Spanyolország legnagyobb üvegházas agrárvidéke nagyobb mint Luxemburg és Hollandia együtt - a világban mégis 5 percenként hal éhen egy gyermek. A világ élelmiszertermelése és az élelmiszer elosztása katasztrofális szintre jutott. A 3000 kilométerről importált paradicsom olcsóbb mint a hazai; az ásványvíz ugyanolyan kereskedelmi értéket képvisel mint bármely más termék; a legtöbb élelmiszert szójával dúsítják. Hová vezet ez a folyamat? Az emberiség élelmiszerellátása nem több mint néhány tucat multinacionális cég versengésének színtere?
Tény, hogy technikailag és erőforrásokat tekintve az emberiség képes lenne a jelenlegi népességszám mellett mindenkinek megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszert előállítani. Ezzel szemben az is tény, hogy az embernek ezt nem célja elérni. Lehet rajta vitatkozni, hogy ez a szocializáció eredménye, vagy evolúciósan elsősorban individualizmusra és ebből következően bizonyos mértékig önzésre vagyunk kódolva, a lényegen nem változtat. Nem vagyunk tökéletesek, és ez sajnos ilyen nagy volumenű dolgokban is megmutatkozik.