A történet ott kezdődik, hogy Ian és Larissa Murphy 2005-ben találkoztak az egyetemen, szerelem szövődött közöttük, és olyan hamar komolyra fordult a dolog, hogy már azt tervezgették, ha elvégzik az egyetemet, összeházasodnak. Tíz hónapja jártak, amikor Larissa kapott egy telefonhívást, hogy Ian autóbalesetet szenvedett. Bekövetkezett az, ami legtöbbünk legrosszabb rémálma és legnagyobb félelme: a fiatalember ugyan nem halt meg, de súlyos agykárosodást szenvedett, kerekes székbe kényszerült, csöveken keresztül táplálták és kommunikációs képességét is elvesztette, azóta állandó ápolásra szorul. Larissa ekkor úgy döntött, hogy nem kezd új életet mással, hanem folytatja a régit, és odaköltözik barátja szüleihez, kiveszi a részét Ian ápolásából. Az önfeláldozó szeretetnek lassan meglett az eredménye: Ian már tud enni, sőt, kommunikálni is, igaz, az artikuláció roppant nehezen megy neki, ami mutatja, milyen súlyosan sérült a balesetben a beszédközpontja is.
Őszintén, ti mit választottatok volna a lány helyében?
Pont tegnapi riport: ez a magyar lány nem volt túl szerencsés, az ő barátja, barátai egy hasonló eset után leléptek...
Szép történet, csak a f*szér' kell istent belekeverni?! Ha én most azt mondom, hogy ugyanígy tettem volna a lány helyében (már ha lány lennék), de hozzáteszem, hogy nem istenért, hanem csak "magamért" - mert én így látom jónak/szépnek/helyesnek az életet - isten nélkül, akkor mi van? Ha valaki tesz valami jót/önfeláldozót, akkor miért kell rögtön istent belekeverni?
Nyilván a videóban szereplőket nem ismerem, így biztosat nem állíthatok.Az én esetemben viszont nem feltételezés.Ki tudhatná ezt biztosabban, mint én magam.Nincs itt semmi "ha".Mint írtam, sok gondon, bajon vagyunk túl és kapcsolatunk minden esetben csillagos jelesre vizsgázott, pedig mind a kettőnk oldaláról végződhetett volna másképp.De nem.NINCS olyan tragédia, melyben magára hagynám a társam.
Ettől függetlenül természetesen vannak és voltak olyan helyzetek, melyekben nem bizonyult elég erősnek a kapcsolat két ember között és külön, új életet kezdtek.Nyilván nem ítélem el őket sem, hiszen nem tudom és tudhatom a hátteret.Az biztos, hogy szeretet, tisztelet, és hatalmas alázat nélkül ilyet nem lehet átvészelni, legyőzni.
Igen, bár az én véleményem szerint ez nem kor függő.Valószínűleg olyan érthetetlen, megmagyarázhatatlan szeretet és kötődés alakult ki közöttük, amit nem oldhat fel egy ilyen tragédia sem.Van ilyen, bár valóban nem gyakran(az én esetemben is), hogy két ember egymásra talál és mással már nem is tudja, akarja elképzelni, leélni az életét.Gondolom ez a lány is valami ilyesmit élhet át.Illetve bizonyára van előtte egy családkép, példa, ami szerint él, gondolkodik.
Valóban nagyon fiatal még, de remélem lesz továbbra is kitartása, ugyanis ez az egyetlen esélye a fiúnak a "felépülésre".
Ha neki az életét a családja és a srác jelentette és jelenti továbbra is, akkor sanszos, hogy 10 év múlva sokkal erősebb lesz a kötődése és kevésbé valószínű, hogy magára hagyja a társát.
Lehet... De ez csak feltételezés! Túl sok benne a "ha" és ténylegesen csak akkor lehet mondani bármit is, ha az ember az adott helyzetbe kerül. Az ellenkezője is előfordul n+1-szer, szóval ezért is írtam ezt.
Ez a szituáció egyértelmű, a normális emberek így vélekednek, kitartanak a család, házastárs mellett, akivel már sok mindent átélt az ember... és pont ez benne a kulcsszó, hogy sok mindent megél valakivel együtt az ember...
...a videóban viszont egy huszonéves (nem házas) lányról van szó, aki még egy éve sem volt együtt az illetővel mikor megtörtént a baj, előtte az élet és a választás lehetősége. Azért valljuk be, akármennyire csúnyán is hangzik, a srác már nem lesz az aki volt, akibe beleszeretett, nehéz elfogadni, de nem tud mindent megadni a lánynak, amire esetleg vágyik, amire olykor vágyni fog az előttük álló életben és éppen ezért tiszteletreméltó, hogy mégis kitart mellette. Drukkolok nekik, hogy 10 év múlva se mondja azt, hogy hiányos az élete. Lehet ez mind felszínesen hangzik, de ha elhessegetjük a cukormázas rózsaszínfelhőt, alatta ez utóbbira is megvan az esély.
Szerintem is "bugyuta" a kérdés, hiszen egyértelmű a válasz.Egyértelmű, hogy a feleségemmel maradnék és továbbra is mindenben számíthatna rám, ránk.A mi családunk ilyen.És én annyira szeretem, becsülöm, tisztelem, hogy el sem tudnám nélküle képzelni az életem.Össze vagyunk nőve, ő a szerelmem, a szeretőm és a legjobb barátom is.Annyi mindent már át és túléltünk együtt, sok bajt és gondot leküzdöttünk.Mindenben számíthattam rá, így tudom, ő is ugyanígy gondolja.A családom az egyetlen biztos pont az életemben és ennél több nekem nem is kell.
További kitartást és erőt nekik, minden tiszteletem az övék!
Nekem nem kell messzire mennem ugyan ilyen történetért.
Nemrégiben egyik kollégámat külföldön elgázolták. Sokáig Ő is élet -halál között volt, sokan azt mondták, hogy csak azért maradt életben, mert kint látták el. (Itt most nem vita tárgya a Magyar egészségügy :) ).
Képzeljetek el egy olyan embert, aki fiatal, életerős, jó izomzattal rendelkezik. Éber kómába esett. Sokáig nem tudták, hogy életben marad-e, és ha igen, akkor mi lesz utána. De nem adta fel, küzdött. És nem adták fel a rokonai, ismerősei, barátai és kollégái sem.
És megtörtént a csoda, felébredt a kómából. És tovább küzdött. Műtét, műtét után, tornák, erőltetések, erőfeszítések sora várt rá.
És most ott tart, hogy beszél, bottal jár, úszik, tornázik. Még nagyon sokat fog fejlődni, javulni az állapota, de már most is hatalmasat lépett előre.
Nekem van egy hősöm. :)
Ui.: egyébként akit érdekel, a FB-on fent van, és folyamatosan tesz/tesznek fel videókat, hogyan fejlődik. Ott meg lehet nézni, hogy nézett ki a baleset előtt, és jelenleg hol tart. :)
Őszintén? Én nem biztos, hogy így tudtam volna reagálni a helyzetre. Nagy valószínűséggel egy másik szálon valamilyen módon új életet kezdenék úgy, hogy a régit sem hajítanám el, továbbra is szoros kapcsolatot, barátságot ápolnék az illetővel. De ezek csak elméleti gondolatok, nem is tudom mit tennék ilyen fiatalon... nem is akarom megtudni.